Vajon külföldön jobb lenne?

Sokunk szeretné megváltani a világot, de először magunkat kellene megváltani, majd pedig elhelyezni a világban. Egyre gyakrabban merül fel bennem a külföldre költözés kérdésköre: egyik nap a való élet elnyeli az összes pozitivizmusomat, gátlásokkal, kételyekkel ébredek, vonzódásom egyre csak nő más országok és kultúrák felé. Egy másik nap pedig elhiszem, hogy itthon, Magyarországon is meg tudom csinálni a tutit, boldogan fogok tudni élni a barátaimmal meg a családommal. Végül is, valahol erre vágyunk legbelül, nem? Arra, hogy szeretteinkkel együtt maradhassunk, hogy hazaszeretetünk egy fenntartható, élhető háztartásban valósuljon meg.

Számtalanszor átgondoltam már, hogy mi fog rám várni egy ilyen fontos döntés meghozatala után, de nem gondolom, hogy lehetséges lenne felkészülten és körültekintően átgondolni egy olyan élethelyzetet, amiben még sohasem volt részem. Hiába láttam erről videókat a Youtubeon, olvastam el az összes cikket, ami szembejött velem az interneten – még így sem fogom tudni.

Család? Barátok?

Nem vagyok családcentrikus, így ez a szempont az én döntésemet megkönnyíti a külföldre való kiköltözés tekintetében, viszont ott vannak a barátaim, akikkel ha kell, az éjszaka közepén is ott vagyunk egymásnak. Volt már, hogy hajnali 3-kor taxiztam vissza a Kolosy térre egy otthagyott pénztárcáért, de olyan is, hogy egész Pestet átutazva jöttek el értem a szemműtétem után, kísérgettek mindenhova, és még főztek is rám. Ezeket az élményeket, érzéseket és barátokat nem szívesen hagynám a hátam mögött.

Pénz?

Tudom, hogy a pénz egyáltalán nem minden – a materiális javak is csupán ideig-óráig elégítik ki a vágyainkat -, viszont el kell ismerni, hogy mindannyian pénzből élünk, külföldön pedig baromi jó lehetőségek vannak arra is, hogy akár csak egy szezonra találjunk magunknak olyan munkát, amivel anyagilag helyrerázódunk.

Lehetőség?

Viszont szerencsés vagyok, mert engem nem csak a mocskos anyagiak vonzanak külföldre. Y generációsként tudom, hogy különböző országok kultúrájának megismerése egy hatalmas lehetőség a saját tulajdon- és a Z generáció számára egyaránt: egy olyan lehetőség, amire egyszerűen nem szabad sajnálni az időnket és az energiánkat. Munkámból és személyiségemből adódóan könnyen és gyorsan kezdeményezek kommunikációt emberekkel, a legtöbb beszélgetés során azonban azt szűrtem le, hogy sokan igencsak beszűkült szemlélettel rendelkeznek, nem kapnak elég információt a világról, csak azt, amit lehoz a sajtó. Azt hiszik, hogy nincs élet a kerítésen túl, és muszáj a jelenlegi munkahelyükről nyugdíjba menni. 

Három évvel ezelőtt két teljes hónapot töltöttem el Írországban egy nyári szakmai gyakorlat során, és valahol ott vettem észre magamon, hogy én sem látok túl a saját kis világomon. Utaztam, csodaszép helyeket láttam, független voltam mindentől és mindenkitől. Ezt az érzést itthon még sosem éltem meg. Valószínűleg ez az a szabadságérzet, ami azóta is dolgozik bennem, emiatt vágyódom vissza abba az országba. Az emberek mosolyognak, szívesen beszélgetnek veled a metrón és adnak akár útbaigazítást is, nem kell befásult irodai rabszolgák között szlalomoznod a villamospótlón hétfő reggelente.

Menekülés?

De tudom, hogy az országból sokan inkább csak menekülnének – ezernyi okból kifolyólag. Az én szemszögemből az állam próbálja meg ellehetetleníteni az oktatást és az egészségügyet is, ezt pedig nehezen viselem. Azt a bizonyos “magyar mentalitást”, amit olyan sokan emlegetnek, azt is nehezen viselem. Ha valaki csinál valami hülyeséget, az Index pedig lehozza, na, azt is nehezen viselem. Az is zavar, hogy senki sem szeretne még csak egy kicsivel sem többet hozzá tenni és adni valamihez, mint amit muszáj. Meg persze gyenge a forint.

Menni vagy maradni?

Néha én is megkérdezem magamtól, hogy miért vagyok még itt? Az a baj, hogy nem tudok releváns indokot felhozni a maradásomra, de belül érzem, hogy minden csak idő kérdése.

Talán azért nem léptem még le, mert szeretem az országot. Szeretek Margit-sziget kört futni, Parlamentet fotózni, menő reggelizőhelyekre járni, spéci kézműves hamburgereket enni és finom söröket inni. Hiányoznának a spontán szituációkból létrejött hangzatos szóviccek, és a kellemes esti beszélgetések a teraszon. Szeretem, hogy minden közel van, és mindig van kihez szólni, ha felmerül egy probléma. 

Ugyanakkor hiába vagyok körülvéve emberekkel, nem érzem, hogy közéjük tartoznék.

Minden éremnek két oldala van, én mégis valahogy az éremnek az élén állok. 

Hogy melyik oldalra fog fordulni az érem?

Ezt még jómagam sem tudom.

További cikkek: