Vajon léteznek véletlenek? – Novella

Te hiszel a véletlenben? Esetleg azt gondolod, minden okkal történik? Sokat gondolkodtam már ezen. Szituáció válogatja, épp melyikben kellemesebb hinni. A történet fikció.

Ott volt a buszon az a fiú meg az a lány. Az ablak mellett ültek egymással szemben, egyszer sem néztek egymásra. A hosszú, szőke hajú és piros kardigánt viselő lány ölében szatyrok sorakoztak – az egyikből még egy edzőcipő is kikandikált –, kezében mégis egy már viseltes, szétcincálódott könyvet szorongatott. Szemei csak falták a sorokat, látszódott, lélekben egy másik világban járkál. A vele szemben ülő, szemüveget és szürke vászon zakót viselő fiú kezében pedig telefon volt, azt bújta és nyomkodta megállás nélkül, nézegette szobatársának, Zoltánnak a közösségi médiára feltöltött aktuális nyaralási fényképeit.

A két idegen térde egyszer csak összekoccant az út apróbb és nagyobb buckáinak köszönhetően, ekkor néztek először egymásra egy kicsit hosszabb pillanat erejére. Na, majd most – gondoltam –, de zavarukban csak hátrébb csusszantak a következő térdösszekoccanás elkerülésének érdekében. Elnézést – mondta a fiú illedelmesen, majd szemét a telefonjára szegezte. Ugyan – felelte a lány, majd tekintetét ismét a sorokra vetette.

De láttam ám – hát hogyne láttam volna -, hogy a fiú egyre többször pislant fel, kíváncsi lett a piros kardigános lányra, akinek szemei már nem olvasták a sorokat, csak meredtek bele a lapokba.

A lány ugyanis azon morfondírozott, vajon kutyás-e a szemüveges fiatalember, legalábbis – szerinte – erről árulkodnak a szürke zakón elvétett fehér (kutya)szőrök. Végül becsukta könyvét, és lopva, de térdösszekoppanós társát vizslatta egy-egy hosszabb, de még kósza pillanatra. Elment volna vele egy kutyasétáltatásra. Bodzának amúgy is kell társ.

Emlékszem, ott már bosszankodtam, egyenesen ingerült lettem, nem akartam elhinni, hogy ilyen könnyedén mennek el egymás mellett a szerelmek. Bele se mertem gondolni, hogy mi mindennek kellett teljesülnie ahhoz, hogy ez a két idegen abban a szent pillanatban egymás mellett legyen.

Végül persze nem bírtam ki, megnéztem: a lányt egy évvel ezelőtt nem vették fel egy adott munkahelyre, ami amúgy egy teljesen másmilyen busz igénybevételét indokolta volna. Ráadásul, még csak egy hónapja járt szerda reggelenként munka előtti aerobicra, na de most a szokásosnál 7 perccel később szállt fel a buszra, mert előző este elfelejtette bepakolni az edzéshez szükséges felszerelését. A buszon egyébként hátra szokott ülni, aznap viszont előre ment, a szürke zakós ember elé, az ablak mellé, a menetirány szerinti baloldalra, mert az utolsó ajtónál meglátta a volt barátjának édesanyját, és igencsak el akarta kerülni a vele való találkozást.

Ami pedig a fiút illeti, ha két évvel ezelőtt nem törte volna össze a szívét az az olasz hölgy, akkor tanulmányai után nem költözött volna vissza Magyarországra, nem keresett volna kiadó albérletet, nem költözött volna be a Jónás utcába, nem találkozott volna szobatársával, Zoltánnal és hófehér puli kutyájával. De az ok, amiért aznap reggel a szokásosnál későbbi járatot fogott el, egészen egyszerű: azt a kis bárányképbe bújt sátánt kellett megsétáltatnia, és hát bizony akadt egy-két időrabló technikai malőr a kivitelezéssel kapcsolatban.

Így eshetett meg az, hogy a szőke hajú, piros kardigános lány, és a szemüveges, szürke zakót viselő, kutyaszőrös fiú, szerda reggel 07:28 – kor azon a bizonyos 27-es jelzésű buszon ült az ablak mellett, a menetirány szerinti baloldalon.

Életükben először találkoztak, de nem hagyhattam, hogy utoljára.

Láttam, hogy nagy szükségük van a segítségemre, különben talán meg sem szólítják egymást. Megvártam, míg a busz újabb bukkanóhoz ér, és akkor a lány ölében pihenő könyvet kicsúsztattam, le a földre, egyenesen a fiú lábára. Na, ezekért a pillanatokért élünk, mi, angyalok.

Az emberek ezt csupán véletlennek hiszik.

További cikkek: