„Valóban felelős anyukának lenni nem révbe ért pátosz, hanem állandó önvizsgálat”

Klímaválság. Túlnépesedés. Morális válság. Politikai válság. Mindezek ellenére úgy döntöttünk, családot alapítunk, ráadásul fiatalon. Az életünket próbáltuk úgy élni, hogy lehetőségeinkhez mérten minél kevesebbet ártsunk. Ezen szándék nyomán azonban lassan rádöbbentünk, hogy milyen hiányosak az ismereteink a világról, és a megszokott létünk is káros, amennyiben mindent ugyanúgy folytatunk, ahogy addigi egész életünket éltük.

Figyeltünk a hulladékkezelésünkre

Tisztítószereink környezetbarát alapanyagokból készültek, még a légfrissítőt is én kevertem, az eldobható kozmetikai eszközeimet is leváltottam moshatóra. Körülbelül kilencven százalékban növényi étrenden éltünk; hús egyáltalán nem, tejtermék pedig csak ritkán volt része a mindennapjainknak. Tökéletesíteni még bőven lett volna mit, de elindultunk egy úton, amelyet helyesebbnek hittünk a korábbiakhoz képest.

Gyermekvállalási időszak

Én minderre büszke voltam. Örültem, hogy egy velem egyetértő, sőt mindezt támogató, új ötletekkel előálló társam van. Csiszoltuk egymást ebben, hiszen korábban egymás nélkül erre nem volt ambíciónk, de az is lehet, hogy inkább együtt értünk meg rá, ahogyan a családalapításra is.

Arra jutottunk etikailag, hogy a globális túlnépesedés kapcsán egy gyerekkel még mindig mínuszban vagyunk, hiszen a mi kis mikropopulációnk feleződik, tehát nem ártunk ezzel sem akkorát. Úgy gondoltam, hogy a túlnépesedés ellenére, ha próbálunk egy szeretetteljes, szebb alternatívát mutatni egyetlen leendő gyerekünknek, akkor egy értékes embert adhatunk a világnak.

Egy viszonylag komplikációmentes terhesség után meg is született a kis Zsombor. Miért ugrottam ekkorát? Mert nem tartom fontosnak a terhesség és a szülés időszakát. Belső meggyőződésem, hogy maga a szülés nem valami olyan dolog, amely a nőt kitünteti és magaslatokra emeli. Kettős világot élünk, ahol a biológiailag szülni képes anyáknak alig kell néhány feltételt teljesíteni, és joga van gyereket nevelni. Azonban, ha valakinek erre nem alkalmas a teste, akkor hatalmas procedúra árán tud csak örökbe fogadni. Ennek tudatában, és a sok rossz sorsú gyermekre tekintve, az én szememben nem emelkedik fel az, aki világra hozott egy csöppséget. Tehát magamat sem tüntetem ki e történések miatt.

Környezetvédelem és bűntudat

A környezetvédelem mindkettőnk életében napról napra, hétről hétre egyre fontosabb volt, így úgy gondoltam, hogy fiatal párból szülőkké avanzsálva is így fog maradni. Példának okáért voltak illúzióim mosható pelenkákkal kapcsolatban, de miután napi 6-10 került a kukába, összeomlott a magamról alkotott világmegváltó képem, hiszen azt sem tudtam, hogy hogyan éljem túl az első hónapokat, így csak bennem zakatolt a bűntudat, hogy ezt sem csinálom elég jól. Vajon még mindig nem ártok? – tettem fel magamban a kérdést a pálfordulások után.

Előző élet

Teltek-múltak a napok, és arra ébredtem, hogy a kis naiv elképzelésünk, miszerint éljük tovább az előző életünket, és próbálunk minél kevésbé ártani, az valóban már csak egy előző életté vált. Ültem a nappalimban, egy tejszeletet majszolgattam, csomagolását csípőből kidobtam a kukába, majd valami készételt mikróztam és kutyafuttában bekaptam az alvásidő alatt. Ez elsőre egy megengedő embernek nem tűnik megbotránkoztatónak, de korábban súlyos dolgokat gondoltam arról, hogyha valaki ilyen tettekkel, mint az indokolatlanul sok szemetelés és a mindennapi élettel való környezetkárosítás, teszi tönkre a gyereke jövőjét. Tehát én ártok, és minden egyes szétesett nappal elveszem a gyerekem jövőjének egy darabját.

A sírás hiánya mint visszacsatolás

Mindemellett a korábbiakban nyilvánvalónak gondolt szenvedést újra kellett gondoljam. A szenvedés sok pszichológus szerint egy elkerülhetetlen szakasza az életnek. Ezzel mindig is tisztában voltam, de ez testet öltött, amikor ráeszméltem, hogy egy újszülöttnek az igen kevés kommunikációs eszköze közt az egyik legjellegzetesebb a sírás, tehát a szenvedés vagy a diszkomfortérzet megnyilatkozása.

Minimális mimika híján a jóllétet nem követi semmiféle visszacsatolás, csak a sírás hiánya. Ez is igazán megingathatja az embert hitét saját magában. Szerencsére ez nem tartott sokáig, mert megjelentek az első nevetések, de addig visszacsatolás nélkül kellett szemlélni a fájdalom és a semlegesség váltakozásait. A gyerek eredete pedig én vagyok, tehát magáért a szenvedésért, vagyis egyáltalán a fájdalmai létezéséért magamat okoltam. Azt éreztem, hogy minden törekvésem ellenére ártok.

Hibák és önmarcangolás

Megannyi hiba halmozódott fel és a java még csak most kezdődött. Rengeteg tanács között botorkálva próbáltam megfelelni a „Nem hagyom sírni” mondattal büszkélkedő általam jó szülőnek titulált anyukák tanácsainak. Mindaddig gyerekjátéknak tűnt, amíg el nem érkeztek az első napok, ahol segítség nélkül maradtam a csöppséggel. Akkor tudatosult bennem, hogy sok olyan szükségletem van, például kirohanni a mosdóba vagy inni egy pohár vizet, amelyek gyors elvégzése közben is érhet váratlan sírás. Sok időn át tartó inkompetencia érzése után mélyebben belemerültem ebbe a témába.

Arra jutottam, hogy ezen dicsekvő mondatok mögött egy szimpla elemi ösztön lakozik, amely szinte minden jobb lelkületű anyukában ott zakatol. Ez azért fontos, mert tudatosult bennem, hogy egy forró tészta leszűrése közben nem eldobni az égető vizes lábast nem számít sírni hagyásnak; csakis a szándékos és hosszan pityeregni hagyott babákban alakulhat ki a tanult tehetetlenség. Azonban ekkor már késő volt, hiszen az önmarcangolás már egészen sok időt elvett az összeszokás rögös, de örömteli napjaiból. Megfogant bennem a gondolat, hogy az önvádra vesztegetett szomorúsággal is csak ártok.

Sokkoló felismerés

A gyerekvállalás felelőssége egy olyan dimenziót nyithat meg, ahol már nem tudunk másra mutogatni, ha hibást keresünk. Szülőként ez volt az első sokkoló felismerés, amikor a baba eredeteként jelöltem meg magam, és minden háttér okaként magamra esett saját magam vádló tekintete.

Sokáig mélyen emésztettek ezek a gondolatok, hiszen teljesen más eszmékkel indultunk neki a gyermekvállalásnak. Talán valóban felelős anyukának lenni nem révbe ért pátosz, hanem állandó önvizsgálat. Ezentúl odafigyelő füllel már csak azok tanácsait hallgatom meg, akikben érzem azt a fajta hangszínt, amely nem halálbiztos abban, hogy ő csinálja a legjobban. Akik kételkednek, azokban ott mozog az állandó revizor, a lelkiismeret, amely bármikor képes felülvizsgálni az addigi hitet, és ha szükséges, újra és újra kérdez önmagától.

Vajon jó ember vagyok? Biztosan nem ártok?

Mióta gyerekem van, csak ezen kérdésfelvetések után hajtom álomra a szemem, és sosem vagyok benne biztos, hogy mindig jól dolgozott az én kis ellenőröm: a lelkiismeretem.

Ez a cikk a Szerző álláspontját képviseli. A 20on.hu-n minden fiatal szabadon publikálhat, mesélhet és nyilváníthat véleményt. Küldd el te is a saját cikkedet az info@20on.hu-ra! A publikálás folyamatáról bővebben ITT olvashatsz.

További cikkek: