Van az úgy, hogy a karanténban rájössz, a probléma te magad vagy…

A jelenlegi veszélyhelyzet tökéletes arra, hogy elinduljunk befelé, ha már kifelé nem lehet. Én is egy érdekes utazáson találtam magam, ami felért egy hullámvasúttal.

Március 13-a óta a pörgős hétköznapokat felváltották az egysíkú, nyugodt, otthon töltött napok. Kezdetben még jól is esett a nyugalom, szinte nem kellett semmiért elhagynom a házat. Szerencsére home office-ban tudok dolgozni, emellett pedig volt idő kitakarítani, rendet rakni, szelektálni a dolgokat. Majd ezek után jött egy elég erős, több napos lejtmenet, amikor semmi nem volt jó, minden és mindenki idegesített, pedig semmi rosszat nem tettek. Először nem értettem, aztán egyszer csak megvilágosodtam: a probléma én magam vagyok.

Az, hogy semmi nem úgy alakult, ahogy elterveztem, hogy a médiából érkező negatív és keszekusza információk csak záporoztak, hogy a bizonytalanság és az aggódás elegye tetőfokát hágta, a hatalmába kerített. Egy komoly negatív spirálba kerültem. Kívülről ugyan nem látszott, de belül őrlődtem, üvöltöttem és hatalmas mélységeket jártam meg. Egyfolytában az járt a fejemben, hogy mennyi minden alakul majd másképp, már vizionáltam a munkám elvesztését, a teljes padlóra kerülést. Nem éreztem magam jól a bőrömben, a kialakult helyzetben, rengeteg időm szabadult fel és nehezen viseltem a tehetetlenséget. Úgy éreztem, hogy haszontalan vagyok, csak fecsérlem az értékes időmet.

Ebből a mellettem lévők csak annyit érzékeltek, hogy bunkó, szomorú és gondterhelt vagyok (ugyan kérdezgettek és próbáltak segíteni, de ettől csak még inkább befordultam). Nem tehetek róla, így működöm. Nem mellesleg: ez nem az ő „harcuk” volt. Ezt a csatát nekem kellett megvívnom saját magammal, és talán ez a legnehezebb dolog a világon.

A középiskolás éveim alatt jellemző volt rám hasonló viselkedés, de az utóbbi pár évben szinte betegesen menekültem attól, hogy úgy igazán szembekerüljek önmagammal. Mindig 110 százalékon pörögtem, sokszor hajnalig dolgoztam, úgy túlvállaltam magam. Mindig kerestem valami elfoglaltságot csak azért, hogy ne legyek otthon, ne teljenek unalmasan, magányosan az esték, mivel olyankor csak üresen jár az agyam. 2019 elején azonban változott valami bennem, mert már nem menekültem, inkább csak elfogadtam és tartalmasan töltöttem az időmet úgy, hogy még élveztem is.

Most, a karantén időszakban viszont nem volt hova menni, mit csinálni, így körülbelül 1 hónap itthonlét után elértem a mélypontot, és nem volt egyszerű felállni onnan. Egyfolytában a családomért aggódtam, leginkább anyukámért, aki nővérként dolgozik az intenzív osztályon, és január közepe óta nem találkoztam vele. Mindig volt valami, amit a hazalátogatás elé helyeztem, utána pedig közösen úgy döntöttünk, hogy biztonságosabb, ha csak telefonon beszélünk. Nemrég volt anyák napja, és nem szégyellem: megviselt. Ennyi idő még nem telt el találkozás nélkül. Mikor már azt hittem, hogy kezdek kilábalni a negatív spirálból, május elején megint magamba zuhantam – de csak pár napra.

Ráébredtem, hogy ezt az időt, amit nem tudtunk együtt tölteni, senki nem adja már vissza, és nem engedhetem meg magamnak, hogy még több értékes időt szomorkodással töltsek. Megbékéltem a helyzettel és elkezdtem pozitív gondolatokat ültetni a negatívak helyére, felkiáltójeleket tettem oda, ahol eddig kérdőjelek voltak. Átértékeltem, hogy kik és mik az igazán fontosak az életemben. Már tudom, hogy miket fogok másképp csinálni a veszélyhelyzet végén, hogy vár még rám pár kemény döntés, de úgy gondolom, hogy ezeket muszáj meghoznom, ha boldog és sikeres szeretnék lenni.

Ez az „utazás” nem volt kellemes, viszont csak ajánlani tudom, mert a végén úgy érezheted magad, mint aki végigjárta az El Caminót. Bizonyos értelemben teljesíted is az utat, csak nem a térképen, hanem a lelkedben.

 

További cikkek: