„Van egyáltalán olyan életkor, amikor biztosan kijelenthetem, hogy tudom, mit akarok?”

Körülbelül magzat korunk óta találgatják a szüleink és a rokonaink, hogy milyen foglalkozás passzolhat majd hozzánk a jövőben. Ha erős és energikus babák vagyunk, tuti sportolónak születtünk, ha szívesen hallgatunk zenét, csakis művészemberek, ha pedig gyógyítgatjuk a plüssállatainkat, már megelőlegezik az orvosi egyetemet.

Egész gyermekkorunk a „mi leszel, ha nagy leszel?” kérdés köré van felépítve. Mindig is utáltam, hogy már óvodában ezt kérdezgették tőlünk, mintha kötelező lenne kisgyermekként eldönteni. Persze ilyen idős korban még a felnőttek sem vették komolyan, csak egyfajta megszokásból kérdezgették, bennem mégis szorongást idézett elő. Engem akkor csak egy dolog érdekelt, hogy legyen bársonyhatású, alul virágmintás gatyám, meg Barbie babám.

A központi felvételinél azonban az eddig infantilisnak és feleslegesnek titulált kérdés valódi értelmet nyert. Egyik nap még Minimaxot néztem, a másik nap meg el kellett döntenem, milyen specializációjú osztályba is szeretnék felvételt nyerni. Akkor úgy gondoltam, hogy valamit a német nyelvvel szeretnék kezdeni, mert abból jó voltam. Persze fogalmam sem volt, hogy milyen a való világ, milyen álláslehetőségek vannak. Egy zárt burokban éltem, ami az iskolát és az otthont foglalta magába.

Szerencsére a középiskolában még „meggondolhatjuk magunkat”, és akár nyelvi osztályból is felvételizhetünk a természettudományi karra. Persze az már más kérdés, hogy ha nincsenek jó alapjaink, nagyon sokat kell dolgoznunk ahhoz, hogy behozzuk magunkat. Tizennyolc évesen, elvileg már érett felnőttként, elvárt bizonyossággal, felelősséggel és komolysággal kéne hivatást választanunk, válaszolnunk a már unalomig ismételt, „na, mi leszel, ha nagy leszel?” kérdésre.

Persze a zárt burokból 18 évesen sem szabadulunk ki. Nem is tudunk. Estig bent csücsülünk a középiskolában, és azon stresszelünk, hogy mi történik, ha csak négyes lesz a töri érettségink, mert akkor nem vesznek fel minket az egyetemre. Nulla tapasztalattal kell elkezdenünk a nagybetűs életét. Persze valamikor fejest kell ugrani, ez teljesen normális, de senki nem tanított meg minket arra, hogyan ugorjunk úgy, hogy ne szerezzünk túlságosan nagy sérüléseket.  

Most az egyetem végéhez közeledve, 24 évesen újra érzem azt a bizonytalanságot, amit a nagy vízválasztó döntéseknél mindig is éreztem – csak most sokkal erőteljesebben. Hiszen mégsem vagyok már gyerek. Az emberek elvárják, és úgy gondolják, hogy huszonévesen már illik sziklaszilárd elképzeléssel rendelkezni a jövőnkkel kapcsolatban. Akárhányszor kételkedem abban, hogy jó úton haladok-e, mindig megkapom a „Pedig nem is vagy már olyan fiatal! Különben is te választottad! Ideje felnőni!” mondatokat, amik természetesen mind igazak, csak nem helytállóak.

Az egyetem mellett kezdtem el először dolgozni, ekkor tapasztaltam meg a munka világát. Meg azt, hogy az órabéremből csak egy péksüteményre és egy hosszú kávéra telik. Természetesen már gimnazistaként is tudtam, hogy mennyi lesz a kezdő fizetésem, de csak számokat láttam, amiből sejtelmem sem volt, hogy nem lehet normálisan megélni. Nem tudtam a valódi értékét a pénznek, hiszen egészen addig még sosem bántam vele.

Kapunyitási pánikomat még jobban tetőzte, hogy némely barátomnak már gyermeke, jól fizető állása és saját háza volt, de legalább szinte mindenki elkezdett már teljes állásban dolgozni körülöttem. Én meg úgy éreztem magam, mint amikor nyugisan sétálok a vonatállomásra, rápillantok az órámra, és rájövök: ha nem sietek, el fogok késni.

Szomorúan látom, hogy a drogériákban már van 25+ arckrém. Miközben külsőleg már megjelennek rajtunk az első szarkalábak, belsőleg még csak mostanra kezdünk felnőtté válni. Már látom, hogy nem is biztos, hogy a számomra megfelelő úton haladok.

Szeretnék végre jól megtanulni angolul és külföldön is munka, illetve élettapasztalatokat gyűjteni, mert az egyetem mellett nem volt rá időm. Másod és harmad szakmákat is tanulok jelenleg, amik szintén érdekelnek, és mert nem hiszem, hogy tanítani fogok egész állásban, pedig szeretem csinálni. Csapongok amiatt, mert rengeteget akarok még tanulni, tapasztalni, de úgy érzem, nincs már rá annyi időm, mint amennyit szeretnék. Nem csak „illik”, de már szeretnék is a közeljövőben saját lakásban, gyermekben gondolkodni.

Vajon elvesztegetett volt ennyi év tanulás, ha nem is biztos, hogy ezt akarom, illetve megélhetés szempontjából lesz lehetőségem csinálni? Vagy a tanulásba befektetett munka sohasem kidobott idő? Van egyáltalán olyan életkor, amikor biztosan kijelenthetem, hogy tudom, mit akarok? Valójában létezik olyan, hogy nekünk való hivatás? Van végcélunk, vagy mindig csak egy aktuális célocskához robogunk, ami egy időre kielégít bennünket, de egy életre nem?

További cikkek: