Váratlan kiút a depresszióból – Egy autóbaleset margójára

Komoran léptem ki az apró irodából. Dideregtem a dermesztő hidegben. Igyekeztem minél szorosabbra húzni a kabátom, és minél gyorsabban lépkedni. Hálásan pattantam be az autómba, azonnal ráadtam a gyújtást, és maximumra csavartam a fűtést.

Minden második héten pszichológushoz jártam. Komoly gondjaim voltak az elszakadással, súlyos önbizalomhiányom is volt, és nem bírtam feldolgozni édesapám halálát, újra és újra mély depresszióba süllyedtem. Pszichiátert meg gyógyszereket nem akartam. Folyamatosan azt mondtam, hogy én erős vagyok, ki tudok jönni ebből egyedül is.

Aznap este a pszichológusnál pont arról beszélgettünk, hogy meg kell élnem az érzéseimet. Magamba kell néznem, hagynom kell, hogy az érzéseim elárasszanak, és úgy kell cselekednem, hogy az nekem jó legyen. Ezt mantráztam hazafelé az úton magamban.

Amikor hazaértem a pszichológustól, a beszélgetéstől felbátorodva felhívtam Őt. Elmondtam neki, hogy szerintem nem bánik velem szépen, hogy szeretném, ha kicsit megértőbb és kedvesebb lenne. 1:0-ra nyert a pszichológusommal szemben. Nem jött be a dolog. Nem volt sem megértő, sem kedves. Óriásit veszekedtünk. A fél éjszakát keresztülsírtam, végül fájdalomcsillapítót vettem be, hátha az elnyom, és tudok aludni még valamit reggelig.

Borzasztó nyomottan keltem, kicsit tovább is aludtam, mint kellett volna. Sietve reggeliztem, felöltöztem, és valahogy sikerült időben elindulnom. Jó idő volt, az éjszaka sem fagyott, ezért normál haladási tempót választottam. Útközben egy ponton bekapcsolt a vészjelző a fejemben: tudtam, hogy autóbalesetem lesz. Abban a pillanatban az autóm megcsúszott. Túl gyorsan mentem. Nagy sebességgel csapódtam az árokba, ami megdobta az autót és többször megpördültem. Végül egy szántóföld közepén landolt az autóm.

A baleset minden egyes pillanatában eszméletemnél voltam. Éreztem, ahogy a fejem nekicsattan az autó karosszériájának; éreztem, ahogy a kezem minden erejét összeszedve a kormányba kapaszkodik; éreztem, ahogy a biztonsági öv visszarántja a felső testem; éreztem, ahogy a lábam a műszerfalnak csapódik. Amikor megállt az autó, az első dolog, amit meghallottam, a rádióm zúgása volt. Ebben a pillanatban éreztem, hogy élek. Az életösztöneim azt diktálták, hogy azonnal szálljak ki, de nem bírtam, nem nyílt az ajtó. Minden erőmet összeszedtem és átmásztam a másik oldalra, ahol konkrétan kiestem az autóból. Végignéztem magamon: borzasztóan fájt a fejem, szédültem és véres volt mindkét kezem. De éltem.

Rövidesen egy idegen autójában ültem és vártam, hogy megérkezzen a mentő. Borzasztóan éreztem magam, hiszen tudtam, hogy vannak emberek, akik sokkal súlyosabb állapotban vannak, a mentősök pedig egy buta lánnyal foglalkoznak, aki még vezetni sem tud normálisan. A vizsgálatok után hazaengedtek. Kimentem a váróba, leültem a cuccaimmal és zokogni kezdtem. Senki nem jött értem a kórházba.

Felhívtam Őt, aki nem volt hajlandó eljönni értem, ehelyett szokásához híven úgy beszélt velem, mintha én lennék a legbénább alkalmazottja. Választékos szókinccsel jellemezte a vezetési stílusomat, és kárörvendően megjegyezte, hogy legalább ezentúl nem fogok gyorsan hajtani. Miután egy kicsit összeszedtem magam, elkezdtem egy sms-t írni édesanyámnak. Ekkor egy hang megszólalt mellettem: „Te kinek írogatsz ilyenkor?”

Felnéztem, majd hálás mosoly terült el az arcomon, hiszen ott állt előttem az anyukám. A mentő után indult. Busszal. Most pedig meggyötörten, kisírt szemekkel nézünk egymásra a kórház folyosóján. Remegő kezemben a zárójelentésemet fogtam, átnyújtottam neki, közben pedig halkan megjegyeztem: „Nem fog eljönni értem. Nem jön el. Azt mondta, hogy az én hibám volt.”

Dühösen, de megértően nézett le rám. Egy kollégáját hívtuk fel, végül ő segített nekünk hazajutni a kórházból.

3 nap szigorú pihenésre voltam ítélve. Addig egyszer sem látogatott meg. Az első napot végig sírtam. Sirattam magam, a kis autómat és a kapcsolatomat… Mert tudtam, hogy most aztán tényleg vége.

A második otthon töltött napon viszont felrobbant bennem valami. Hirtelen úgy éreztem, mintha elöntött volna valami, meleg massza folyna végig az ereimben. Úgy éreztem, hogy azonnal fel szeretnék kelni, hogy dolgozni akarok, szeretném látni a diákjaimat és a kollégáimat.

Végérvényesen elvesztettem valamit. A depressziómat.

A baleset előtt már hónapok óta nem dolgoztam normálisan. Mindig későn keltem fel, nem készültem fel megfelelően az óráimra, alig beszélgettem a kollégáimmal. Viszont azon a reggelen minden más lett. Valóban értéktelen lenne az életem, ahogy azt én gondoltam már hónapok óta? Ha annyira értéktelen lenne, akkor tényleg életben hagyott volna Isten/a sors – akárki? Ez a baleset vajon nem csak egy lecke volt? Egész nap ehhez hasonló kérdések pörögtek a fejemben, nyoma sem volt rosszkedvnek, érzéketlenségnek, indokolatlan álmosságnak vagy életuntságnak. Ezeket felváltotta az élni akarás, a tettre készség és a hála.

Azóta egy hónap telt el. Olvastam egy mondást, miszerint, ha nem lassítunk, akkor az élet rákényszerít. Az élet rákényszerített, hogy néhány napig egyedül legyek, összezárva önmagammal, a gondolataimmal, mindenféle elektronikus eszköz nélkül. Attól a naptól fogva a depresszióm úgy eltűnt, mintha csak kidobtam volna az ablakon, egyszerűen elhagyott. Még mindig a fülemben cseng a mentős szavai, amit hozzám intézett, miután meglátta az autóm roncsait: „Maga nagyon szerencsés. Nagyon vigyázott magára odafent valaki.”

Azóta Ő sem beszél velem. Nem fért bele a képbe a balesetem. Hiszen én voltam az ő kis csinos, okos barátnője, aki hétközben keményen dolgozott, hétvégén csak neki sütött-főzött, tökéletesre takarította a házát, és akit a különböző társasági eseményeken büszkén mutogathatott. Hiszen ő ügyvezető igazgató volt, neki nem fért bele az életébe, hogy a barátnője balesetezzen.

Eltelt egy kis idő, mire el mertem ezt mesélni a barátaimnak és az ismerőseimnek. Azt akartam, hogy mindenki tudja, hogy a legnehezebb helyzetben hagyott ott, de szégyelltem is. Szégyelltem, hogy egy ilyen embert szerettem.

Az egyik idős kolléganőm fogalmazta meg a legbölcsebb és legpozitívabb véleményt vele kapcsolatban.

„Ilyen az, amikor a szemét kiviszi magát.”

További cikkek: