„Kicsit belehaltam az egészbe” – Véget ért első szerelem (és annak tanulságai)

Bizonyára sokan jártatok (jártok) már abban a cipőben, mint én. Sokan hittük azt, hogy megtaláltuk életünk nagy szerelmét, révbe értünk és innen már csak felfelé vezethet az út. Ha nem is sokan, de én mindenképpen ezt éreztem.

Hosszú és bonyolult történet volt a miénk. Egy gimis szerelemből indult és borzalmasan sok buktatója volt végig, a kezdetektől fogva. Ezzel most nem untatnék senkit, mert nem ez a lényege a történetemnek.

3,5 év után ért véget. Az első igazán nagy szerelem. Tini-szerelem. Az a fajta, ami teljesen megváltoztat, ami megmutatja a hullámvasút minden részét. Sok nehéz, kibírhatatlannak tűnő dolgot éltünk meg együtt és segítettünk felállni egymásnak, egymásban bízva, egymást támogatva.

A sok tragédia közben felnőttünk, kicsit együtt, de leginkább külön. Nekem muszáj volt, nem tehettem meg, hogy összeomlok akkor, amikor a családomnak szüksége volt rám. Elköltöztem itthonról, egyetemre mentem, de otthagytam, végül pedig főiskolára mentem, és azóta is ott tanulok. Közben pedig vele voltam.

Mellette egy egészen más emberré váltam. Nem tudom, hogy veletek is így volt-e, de én lassacskán teljesen feladtam önmagam. Nem kérte, nem kényszerített, de én egyre több és több időt akartam vele tölteni. Ezért már nem csináltam olyan dolgokat, amiket régen nagyon szerettem. A gimiben például DÖK-ös voltam, imádtam szervezni, pörögni, nyüzsögni, ebben találtam meg önmagam, aztán amikor ő képbe került, ezt fokozatosan leépítettem. Érte. Az egyetemen egyáltalán nem foglalkoztam ezzel, a főiskolán viszont igen, és akkor kezdtem újra jól érezni magam. Addig nem is tudtam mennyire hiányoztam magamnak, amíg újra olyan helyzetbe nem kerültem, ahol szerveznem, intézkednem kellett.

Korábban szerettem írni is. Novellát, blogot, kitalált történetet, az én életemet kiszínezve, vagy úgy igazából bármit. Amikor összejöttünk, azt hittem ez lesz életem legtermékenyebb időszaka. Hogy majd ontom magamból a cikkeket, a történeteket, hogy a régi vágyálmom, egy regény vagy egy novella gyűjtemény is megszületik ezen időszak alatt. Mert mikor máskor tudna az ember alkotni, ha nem akkor, amikor élete legboldogabb időszakát éli?

Hát, innen is üzenem Maslow bácsi, hogy az a piramis nálam se jött be. 3,5 év alatt nem írtam le egyetlen betűt sem. Se kedvem, se ihletem, semmim nem volt. Nem tudtam írni. És ez számomra hatalmas trauma volt. Korábban ez nyugtatott meg, ehhez menekültem, ha bajom volt, ez voltam én, az írás. Volt, hogy csak szavakat írtam egymás mögé, teljesen értelmetlenül csak azt, ami éppen jött; de akkor, abban a 3,5 évben semmit sem tudtam. Eszembe se jutott, hogy írjak. Akkor kezdtem újra írni, amikor valami összetört bennem.

Mert így lett vége, hogy bennem valami összetört. Már az első percben halálra volt ítélve a kapcsolatunk, akkor is, ha mi ezt akkor nem láttuk – de rajtunk kívül mindenki látta. Valahol mélyen én is tudtam azért. Addigra már nagyon régen tudtam, csak magamnak sem akartam bevallani, hogy ez nem az, amit keresek.

Tipikusan abba a hibába estem, hogy hát nem tökéletes ez a kapcsolat, de ugyan kié az? Oké, nem mindig figyel rám, de hát kire figyel mindig a társa? Jó, nem tudunk tervezni, mert máshogy képzeljük el a jövőnket, de melyik kapcsolat mentes a hullámvölgyektől? Megalkudtam volna 21 évesen, leéltem volna így egy életet, pedig akkorra már nem volt más, csak hullámvölgy, amiben időnként voltak szép napok.

Ennek ellenére nem tudtam véget vetni.

Próbáltam, addigra már többször is, de visszamentem hozzá. Mert könnyebb volt vele lenni, mint egyedül a nagyvilágban. Olyan sok mindent tudott rólam, olyan sok dolgot éltünk meg együtt, olyan mélyen láttunk egymás lelkébe, hogy pucérnak éreztem magam. Pucér voltam előtte és tudtam, hogy nem szeretjük egymást jól – de túl sokáig tartott az, hogy bátran legyek pucér előtte, és eszem ágába se jutott, hogy mással ilyen kapcsolatot alakítsak ki. Még most is ijesztő a gondolat.

Ő vetett véget ennek a sokévnyi nyűglődésnek, én pedig kicsit belehaltam az egészbe. Véget kellett vetni ennek, mert addigra már nem voltunk őszinték egymással, de ami a legnagyobb baj, hogy önmagunkkal sem. Sokáig nem tudtam a saját szemembe nézni, mert becsaptam magam. Egy icipici dobozba zárkóztam miatta. Nem kért rá, soha, de én megtettem, mert azt hittem, ezzel jót teszek, ezzel előrébb lendítem magunkat. Ezért éreztem azt a végén, hogy gyűlölöm őt, mert én mindent megtettem. És így is volt. Mindent megtettem magam ellen. Nem figyeltem oda saját magamra, mert azt tartottam a szemem előtt, hogy neki jó legyen, és amikor mégis megszólalt a belső énem, vita lett belőle, ezért mélyebben és mélyebben nyomtam el az addigra már sikító hangomat, hogy ENGEDJ KI, EZ NEM TE VAGY!

Úgyhogy tanulom magam. Tanulok hallgatni magamra. Azt magamnak sem ígérem meg, hogy soha többé nem lesz ilyen, mert a szívem – sajnos, vagy nem sajnos – mindig kicsit erősebb volt az eszemnél. Én szív ember vagyok, aki azt tanulja, hogyan hallja meg, mit súg az esze.

Nektek is ezt tanácsolom, tanuljatok meg bízni magatokban, tanuljátok meg meghallani és értelmezni a belső hangot, mert nem hülye! Hallgassatok rá, mert sokszor nagyon jókat súg, de fül kell ahhoz, hogy hallani tudjunk.

További cikkek: