Végig azt táplálták belém, hogy nem elég jó, amit csinálok

Itt ülök, 20 èvesen a szobàmban, azon töprengve, hogy merjem-e leírni ezeket a sorokat, de elkezdem…

Kezdhetném azzal hogy 20 évesen milyen nagy felelősség van ez emberen, de kin nincs? Talán az egyik legbosszantóbb dolog , hogy már mindenki felnőttkènt kezel, holott én még csak egy elveszett kamasznak érzem magam, aki itt áll a világ előtt egy darab papírral, tapasztalat nélkül, egy kis támogatást remélve. Néha az az érzésem túl sokat várnak el tőlem. Kezdve a szüleimmel, akikkel viszonylag normális kapcsolatot ápolok a mai napig.Viszont ami az ő támogatásukat illeti, az hagy csak igazán sok kivetnivalót maga után. Nem tudom hányan vannak még ebben a helyzetben, mint én, de azt érzem, hogy ki nyilvánítsam a véleményemet, így bátorságot vettem magamon és írni kezdtem. Leírom azt, hogy miért váltam vagy válhattam azzá a személlyé, aki ma vagyok.

Elvárások csapdájában

Az egész talán akkor kezdődhetett, mikor kamaszodni kezdtem, viszonylag csendes gyerek voltam, bár a hozzám közel állók tudták, ha valami nem tetszett, azt igenis kinyilvánítottam. Átlagos gyerekkorom volt, átlagos szülőkkel, akik átlagon felülni szigort mértek rám néha. Soha nem értettem, hogy miért nem aludhatok a barátaimnál, vagy tulajdonkèppen mièrt kell ennyi szabàlyt betartani? De elfogadtam ès együtt èltem vele, mert nem tehettem màst.

Ahogy nőttem, kezdtem felfigyelni más szülőkre és a gyerekeikhez fűzött viszonyaikra, hogyan biztatják őket, hogyan néznek rájuk. Én ezt nagyon ritkán éreztem. Általában ha jó jegyet szereztem megdicsértek, de ha már négyest hoztam a következő kérdés szegezték nekem:,,De mièrt nem ötös?” Végig azt táplálták belém,hogy nem elég jó amit csinálok. Matekból ugyan soha nem voltam jó, emiatt is rontottam el a felvételit mikor gimnáziumba jelentkeztem, és ezt követte az érettségi, amiről ne is beszeljünk, hiszen nem sikerült túl fényesen annak ellenére, hogy tanárhoz jártam.

Csakazértis!

Nagyon sokáig bántott a tény, hogy ez a továbbtanulásom útjába állhat. Ezért elhatároztam,hogy dolgozni fogok es ha törik ha szakad, fizetős szakra megyek, leteszek angolból egy emelt érettségit és én is mosolygós egyetemista leszek, karikàkkal a szemem alatt a kialvatlanság okozta fáradtságtól, tudva, hogy igen, megérte, mert ezért küzdöttem. Jelen helyzetemben is ezért küzdök, OKJ-t csinàlok, emelt angolra kèszülök, vezetni jàrok ès dolgozok. Őszintén: megtehetném, hogy a szüleim kifizessék, de van értelme, ha képtelennek tartanak rá?

Nehéz olyan szülők gyermekeként felnőni, akik már egy haldokló kapcsolatban élnek. Itt ki is térnék a következő témára, miszerint elrontották az emberi kapcsolatokhoz, továbbtanuláshoz illetve még sok más dologhoz fűződő viszonyomat, reményemet. Őszintén nem tudom, hány éve tart ez a viszony a szüleim között, mert ez inkább már csak viszony, mint házasság, ahol az örök hűséget, tisztességet és szeretet rész már rég megbukott. Megcsalás, fenyegetés, zsarolás és sorolhatnám még tovább.

Erőt meríteni a legnagyobb fájdalomból

Nem voltam soha olyan ember aki könnyen barátkozik,még a saját barátaimmal is alig találkoztam. Féltem az újtól, szorongtam, néha a saját testem külső szemlélője voltam. Az ilyen napokon fogalmazzunk úgy, hogy kevés pozitív dolog kavargott bennem. Visszatérve a szüleimre, hogy érthetőbb legyen: apám igazán jól keres, de soha nem adott szívből semmit, főleg nem pénzt. Mindig elvárt cserébe valamit. Ilyen volt a főzés, amit akkor is kellett, ha fàradt voltam, ami nyilván nem érdekelte. ,,Nem főzől? Akkor így adok majd neked pénzt bármire is.” Valószínűleg ez volt a kedvenc tükör előtt begyakorolt szövege.

Tehát a válasz arra, miért is dolgozok: hogy legyen pénzem egyetemre. Igaz, felajánlotta, hogy fizeti, de csak jókedvében tette, néhány hétre rá természetesen azzal fogadott, hogy én nem lennék képes rá. Csak így, egyszerűen. De tudjàtok mit? Igazából erőt vettem magamon, dolgozni kezdtem ès nem érdekelt, hogy arra is csak azt tudta mondani, ne csináljam, mert értelmetlen. Ezért megtanultam bedugni a kepzeletbeli fülhallgatót, rajta a kepzeletbeli kedvenc zenéimmel és közben a szarkasztikus és kicsit sem tàmogató szavait a pokol legmélyebb helyére taszítani, nèha vele együtt.

Félni, reménykedni, soha fel nem adni

Mostanàban olyan érzésem van, hogy ketté vagy akkor három felé is szakadhatok. Hova hánykor megyek és ehhez hasonló gondolatok cikáznak a fejemben egész nap. Tulajdonkèppen soha nem voltam elég kitartó, ezt mindig is hiányoltam magamból, de most muszàj küzdenem, nem engedhetem, hogy egész èletemben azzal bántsanak, kèptelen vagyok mindenre, csak mert egyszer képtelen voltam valamire (pl.a matek èrettsegi, ami ugyan sikerült, de nem ùgy ahogy vàrtam).

Tennem kell valamit a jövőm érdekében, mert màs nem fog helyettem cselekedni. Igen hajlamos vagyok arra, hogy képtelennek érezzem magam dolgokra, de tudjátok már csak azért sem adhatom meg a szüleimnek azt az örömöt, hogy cinikus mosolyuk láttán tudatosuljon bennem, megint nyertek, ezzel a vesztesek gödrébe taszítva engem. Szòval igen, néha megremegek, szorongok félve kelek fel és indulok neki a napnak, gondolva a jövőmre és arra, mit tartogathat. Hogyan alakul majd az életem? Ki is tudhatná igazából, hogy kinek mi van megírva? De egy biztos, ha nem teszel érte semmit, csak üres fejezetbe ütközhetsz.

További cikkek: