Végre kimondtam: molesztáltak – Egy terápiára járó lány naplófeljegyzése 3. rész

Trauma, szégyenérzet. Bizalmatlanság, több évnyi hallgatás. Segítségkérés, gyógyulni akarás. Felismert megfelelési kényszer. Vallomás. Eddig itt tartunk Lilla történetében. A naplófeljegyzések első része itt olvasható, a második pedig itt. Figyelem! Érintettek számára felkavaró tartalom következik.

4. ülés

Lépteimet egyre gyorsabban szaporázom a körúton. Késésben vagyok. 

Valamivel fél kettő után csengetek fel Judithoz. Fáradtan lépek a lépcsőházba, gyorsan próbálom összekapni magam, elindulok az emeletre. 

Nehéz ülés a mai. Újra előjön belőlem az, hogy nincs jogom itt lenni. Hogy nekem továbbra is hallgatnom kell, hiszen megígértem. Megígértem nekik, hogy ami történt, az a mi titkunk marad. Most meg itt ülök a pszichológusomnál és az ellenkezőjét teszem. Idővel szeretnék beszélni arról, hogy mi történt.

Próbálok ugyan hárítani, menekülni Judit zavarba ejtő kérdései elől, de kis idő múltán feladom. Rájövök, hogy már nincs értelme megjátszani önmagamat; itt nem kell, senki nem várja el. Végre lehetek az, aki igazán vagyok. Lehetek őszinte. De annyira nehéz őszintének lenni önmagamhoz.

Emlékszem, régen mindig úgy éltem, hogy másoknak jó legyen. Nem érdekelt az sem, ha hazudnom kellett magamnak arról, hogy ki is vagyok igazán. Az egész belém volt kódolva. Mármint a megfelelés. Egészen kicsi korom óta. Hogy kössem fel a hajam, húzzam hátra, mutassam meg, hogy egy tökéletes mintacsalád gyermeke vagyok.

Egy álarc mögé bújtam sok-sok éven át, mégis elvártam, hogy észrevegyenek, hogy lássák, valami nincs rendben körülöttem. A kamaszkori lázadásom abban merült ki, hogy nem ötös lett az irodalom dolgozatom, hanem négyes vagy hármas. De nem voltam jól. Sosem mondtam, sosem kérdezték.

Judit kanapéján értettem meg. Hogy nem érdemes úgy élnem, ahogy. Megfelelve. Tovább játszani a mintagyerek szerepet. Nagyon, de nagyon szeretnék már őszintén beszélni az érzéseimről, traumáimról, sosemvolt kamaszkoromról.

Csengetés szakítja félbe az ülésünket.

Néha meglepődöm, mennyire elrepül az idő. De miért most? Annyi mindent mondtam volna még…

5. ülés

A mai lesz az ötödik ülésünk.

Az ajtóban vár, mosolyog. Elhelyezkedem az egyre otthonosabbnak tűnő kanapén, becsukom a szemem és megnyugszom. Úgy érzem, itt vagyok a legjobb helyen. Már hetek óta.

Judit! Én annyira szeretnék már jól lenni. Én nem akarok semmi mást, csak jól érezni magam a bőrömben, azt hiszem, megérdemlem – mondom neki, mire ő elmosolyodik.

Ezen dolgozunk, Lilla. Hidd el, most már csak jobb lehet.

Csak most, az ötödik héten tudom igazán elengedni magam, feszültség és rossz érzés nélkül beszélni magamról. Arról, hogy molesztáltak. Még sosem mondtam így ki. Ez az első.

Hirtelen el is önt a szégyen. Kapkodom a fejem, nem merek Juditra nézni, de úgy érzem, megérti.

(Ha jobban belegondolok, nem is ez az első alkalom. A második. Hiszen annak a kedves hölgynek akinek jóvoltából Judithoz kerültem beszéltem a traumámról először.)

Hogy korábban miért nem beszéltem a molesztálásról? Talán azért, mert úgy éreztem, senki se hinne nekem. Mindenki csak azt látta belőlem, hogy milyen szorgalmas, fegyelmezett, tökéletes mintadiák vagyok. Meg féltem is. Leginkább attól, hogy így majd nem kellek senkinek. Ugyan kinek kellene egy ilyen lány? Akit… évekig? Szóval hallgattam. Több évig.

A mai ülésünk ezért „leg-leg”.

Mert kimondtam.

Át törtünk egy falat.

Megkönnyebbüléssel lépek ki a fehér ajtón. Jobban vagyok. Sokkal jobban.

6. ülés

Eltelt egy újabb hét. Életem egyik legnehezebb éjszakáján vagyok túl. Ma hajnalban értem vissza vidékről. Fáradt vagyok és nyűgös. Az tartja bennem a lelket, hogy megyek Judithoz.

Rögtön észreveszi a nyugtalanságom, már akkor, amikor belépek az ajtón. Nehezen kezdek bele. Elmondom neki, hogy tegnap nála voltam, és azt is, hogy hogyan viselkedett.

Hogy úgy tett, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, mintha mi sem történt volna.

Elmondom, hogy tegnap ledermedtem, szólni se bírtam, csak sírtam és egyre csak néztem őt. Újra eszembe jutott minden. Hogy akiben a legjobban bíztam a világon, elárult. Nem tett semmit ellene. Csak ült ott.

Judit némán figyel. Szememben könnyek, arcom ég.

Dühös vagyok. Mert nem védett meg, mikor megtehette volna. Dühös vagyok. Mert nem figyelt, mert nem jól szeretett.

Úgy hiszem, semmi nem menti fel – hangsúlyozom többször Juditnak.

A puha párnát magamhoz szorítom, próbálom elképzelni, hogy milyen lett volna az életem rossz emberek nélkül.

De nem megy.

Nem tudom, milyen lett volna.

Ahogyan azt sem, hogy akkor mi lett volna, ha valaki mellém áll. Ha valaki figyel rám.

Csak ez a sok „ha” és „miért” ne lenne… Mennyivel könnyebb lenne az élet! Ha nem azon kellene gondolkoznom így harminc felé közeledve, hogy emiatt illant el a kamaszkorom.

Hogy dühös vagyok-e? Már nem. Már nem érzek semmit. Üres vagyok, amikor rájuk gondolok. Akik tönkretették a fél életemet. De többé nem engedem meg nekik.

Már nem az a naiv kiskamasz vagyok, aki engedelmeskedik egy nála jóval idősebb férfinak.

Most már tudom, hogy amit tett, az nem az én hibám és szégyenem, hanem az övé.

Judit ezúttal nem kérdezi meg, hogy vagyok. Látja. Az utolsó tíz percben némák vagyunk.

Újabb falat törtünk át.

Amennyiben úgy érzed, erőszak ért és segítségre van szükséged, vagy tudomásodra jutott, hogy egy áldozatnak segítségre van szüksége, kérjük, hívd a NANE (Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen Egyesület) ingyenes telefonszámát: 06-80-505-101 vagy tájékozódj a weboldalukon: nane.hu!

További cikkek: