“A közösség a legfontosabb, amit kaptam” – Élménybeszámoló a 20onévesek workshopjáról

Ha jól emlékszem, nyár végén véletlenül találtam rá a 20on Facebook oldalára, majd azután nem sokkal – valószínűleg a social média algoritmusának köszönhetően – jött velem szembe a 20onévesek workshopja, amely a kapunyitási pánikról szól és fiatal felnőtteket céloz meg, köztük például engem.

A hirdetést olvasva egy részem megijedt, mégis mennyi időt tölthetek a közösségi oldalon, ha ennyire jól ismer annak algoritmusa, a másik részem pedig ledöbbent, hiszen a leírásban teljes mértékben azok a problémák köszöntek vissza, amik az én életemet is nap mint nap megnehezítik. Nem akartam lemaradni, hiszen nagyon kíváncsi lettem, hogy mit tud nekem ajánlani egy ilyen esemény, így hát jelentkeztem.

Az elkövetkező két napban azon töprengtem, hogy 1.: vajon befértem-e a limitált létszámú csoportba, 2.: biztos, hogy kell-e nekem ez a program így iskola és munka mellett, ráadásul úgy, hogy még az órarendemmel is ütközik. Miközben ezen agyaltam, meg is jött az email, hogy szeretettel látnak az első foglalkozáson.

Már nem volt visszaút

Az első alkalmon, hogy jó benyomást tegyek, igyekeztem pontosan érkezni. Ez nálam mindig nagyobb erőfeszítést igényel, mivel hajlamos vagyok elkésni még a tőlem 5 percre lévő helyekről is. Az workshop előtt a fejemben összeállt egy kép egy óriási irodáról, ijesztő coach-okról és egy hatalmas csoportról, ám szerencsémre Fruzsi és Nóri az első 10 percben rácáfoltak mindenre, amit hittem. Ők vezettek végig minket a 7 alkalmon, igyekeztek minél jobban oldani a hangulatot és megteremteni a családias légkört.

Az elején lefektették a “játékszabályokat”, amelyekre azért voltak szükség, hogy mindenkiben tudatosuljon, hogy a hozzászólásait, érzéseit és véleményét tisztelettel kezelik a többiek, vagyis, hogy minden alkalommal, amikor belép majd az ajtón, egy ‘safe space’ fogadja őt. Kezünkbe adtak egy “menetrendet” is, melyből megtudhattuk, melyik alkalommal milyen témáról lesz szó. Az első foglalkozás egymás mélyebb megismeréséről szólt, az elkövetkezendő hetekben pedig 2-2 órákat dolgoztunk együtt.

Igen, dolgoztunk

Igen, dolgoztunk, mivel a feladatok, amelyeket kaptunk, sokszor komoly gondolkodásra, érzelmi elmélyülésre késztettek minket, ráadásul az elején még azon is igyekeztünk, hogy minél frappánsabbat vagy viccesebbet mondjunk. Mivel a workshop a kapunyitási pánikra helyezte a hangsúlyt, azokat a témákat érintettük, amelyek szorosan kapcsolódnak hozzá, mint például karrier, barátok, párkapcsolat, család, stressz. Minden alkalommal  körben ültünk és egyedül vagy többen próbáltuk megoldani az adott témához kapcsolódó feladatokat, melyeket volt, hogy prezentáltunk, de akadt olyan is, hogy a történet személyessége miatt nem osztottunk meg egymással.

A bizalom szépen lassan kiépülni látszott köztünk

Fruzsi és Nóri a legelső alkalommal kiemelték, hogy ezen alkalmak nem azért vannak, hogy kész válaszokat adjanak a problémáinkra, az nem is lenne lehetséges. Nekem kifejezetten tetszett, hogy nem voltak jó vagy rossz válaszok. Az én olvasatomban ez a workshop mindenkit közelebb vitt önmagához, és segített elindulni vagy folytatnia útját a mély önismeret felé.

Személyes kedvencem a család téma volt, pont azért, mert az egy olyan komoly és összetett, érzékeny topik, ami mindenkit megnyílásra ösztönöz. Azt éreztem, hogy tabuk nélkül beszélhetünk a problémáinkról, nehézségeinkről, cserébe a többiektől pedig támogatást és megértést kapunk. Ezen az alkalmon úgy éreztem, hogy mind “mélyebbre ástunk”, megnyíltunk egymás előtt, és ez jobban összekovácsolt minket, valamint a jég végső, halovány rétegét is megtörte.

Az alkalmak során sokat beszélgettünk, egy idő után már nem is kerestük görcsösen a közös témát, csak folytattuk a beszélgetést ott, ahol az előző alkalommal abbamaradt. Osztoztunk nevetésben, sírásban, voltunk komolyak, de beszélgettünk komolytalanul is. Mi magunk, közösen alkottuk a workshop magját azzal, hogy mindannyian hasonló félelmekben, problémákon osztoztunk/osztozunk, – és ez egyébként még nagyon sok velünk egykorúra jellemző.

Nem voltam egyedül

Fruzsi és Nóri még a legelején megkérdezték, hogy ki mit vár el és mit remél ettől a programtól. Nekem az egyetlen dolog, ami fontos volt, hogy lássam, hogy ezekkel az érzésekkel – amik a felszínre törnek és amik miatt a jövőmön aggódok – nem vagyok egyedül, ezek a kérdések másokban is felmerülnek, a tehetetlenség érzése másoknál is meghatározó. Szerencsére nem kellett csalódnom, és ha bár nem mindannyian voltunk/vagyunk ugyanabban a helyzetben, már a másik meghallgatása is sokszor segített elfogadni és értékelni a sajátomat.

Köszönöm nektek ezt a 7 alkalmat, a tartalmas beszélgetéseket, a mély gondolatokat, azt, hogy amikor véletlenül összefutottunk a városban, már ismerősként beszélgettünk, azt, hogy osztozni tudtunk a fájdalmaikon, az örömeinken, azt, hogy tisztelettel fordultunk egymáshoz; köszönöm az utolsó utáni borozgatást és a legfontosabbat, amit kaptam: A KÖZÖSSÉGET.

Részleteket a workshopról itt találsz.

További cikkek: