3 hiperfontos életlecke – Te tisztában vagy már velük? Téma: Énidő

A tavalyi év végén került a kezembe Csernus Imre A harcos című önéletrajzi írása. Olyan pillanatban kapott el, hogy amit és ahogyan mondott, az nagyon betalált. Kellett.

Az év végére már nehezen kezeltem a megváltozott életmenetet. Mikor szembesültem azzal, hogy a karácsony is ebben az őrült helyzetben telik el, elgondolkoztam azon, vajon mi az, ami egyáltalán biztos az életben? Mi az, ami biztos az én életemben? Előtte bármilyen kaotikus volt az évem, karácsonykor mindig át tudtam valahogy kapcsolni és megnyugodni. Hogy idén ez elmaradt, feszültté és zaklatottá tett. Nem éreztem semmit teljesnek magamban és magam körül. Azt hiszem, eddigre sokalltam be az egésztől.

De ez az írás nem a vírusról szól. Mert nem a körülmények miatt éreztem így magam, hanem mert szembesülnöm kellett az életem aktuális állásával. Most nem volt menekülés, bele kellett állni mindenbe. Itt volt az esély, hogy felülvizsgáljam magam és változtassak. És ehhez jött segítségül a könyv. Most azt a néhány részt szeretném bemutatni, amelyek saját fontos felismerésimhez vezettek.

A felelősségvállalás

Ez az a pont, ahol elválik, hogy érzelmileg ki az igazán felnőtt. Amíg a saját döntéseimért, gondolataimért, érzelmeimért nem tudom, nem akarom vagy nem merem vállalni a felelősséget, addig saját magamat fosztom meg a növekedés lehetőségétől. Ha mindig a környezet, a körülmények vagy a másik személy a hibásak, nekem soha nem kell szembesülnöm azzal, hogy valamit elrontottam. Ahogy ezt a saját életemre vonatkoztattam, rájöttem arra, hogy hányszor estem én is ebbe a hibába. Az ego védi magát, de ha tudatosan nem kezdem el megvizsgálni azt, hogy egy-egy helyzetben mi múlott rajtam és én mit rontottam el, akkor a valódi fejlődés sosem következik be.

Beletenni mindent

Ezt úgyis mondhatnánk, hogy igazán élni. Ez volt az a gondolat a könyvben, ami a leginkább felnyitotta a szemem. Az, hogy mennyire érzem magam elégedettnek, sikeresnek és boldognak, nagyban függ attól, hogy abba, amit csinálok – ez tényleg legyen bármi – mindent belepakoljak. Hogy azt tudjam mondani, igen, megtettem mindent. Akkor van önbizalmam, akkor erős és nyugodt vagyok. Ha nem, akkor jön a kérdés, mi lett volna, ha… Amikor csak ilyen kérdésekkel találom szembe magam, akkor pedig úgy érzem, eltoltam az életem. Amikor én ebből a szempontból tekintettem magamra, akkor jött a brutális felismerés. Nem tettem, nem teszek meg mindent. Itt van a hiba, ezen kell változtatnom. Bele kell rakni mindent, ami van, másképp nem fog tudni működni az önbecsülés. Sokszor keresem a rövidebb utat. Ez egy rapid világ és mindig minden azonnal kell. De ha nem tudok napról napra minden energiát belepumpálni valamibe, akkor csak félsiker a részem, ha egyétalán. Ha nincs meg az érzés, hogy valamiben tényleg maximálisan ott vagyok, akkor mi valójában mi is az én életem?! Úgy döntöttem, hogy én nem akarok így tengeni. Dolgozni fogok a céljaimért és nem félúton feladni. Minden örömöt és bánatot meg akarok kapni, ami ezzel jár. De ezt csak a hosszú és kemény munkával kövezett úton adják. De ezerszer inkább, mint a mi lett volna, ha…

Hazugságok magamnak

A fentiek közül semmi nem fog menni, amíg hülyítem magam. Amíg mantrázom, hogy velem minden rendben. Hogy boldog vagyok, elégedett vagyok. Azt mondani magamnak, hogy nem oké, ez így nem jó, az elég kemény menet. De ha változni akarok, másképp nem megy. Akkor elfogadom, hogy most ez van, de teszek érte, hogy ne ez legyen. Ez az alap. Őszintének lenni magammal, hogy ki tudjak lépni a komfortzónából a növekedés érdekében.