6 életlecke, amiről azt kívánom, bárcsak megtanították volna Téma: Psziché

Hálás vagyok a szüleimnek és az iskoláimnak azért a sok mindenért, amire megtanítottak. Sokszor mondták például, hogy írjak házi feladatot, és hogy tanuljak rendesen a vizsgákra. Emellett megtanultam, hogy mit illik és mit nem, sőt, a házimunka csínját-bínját is elsajátítottam. Mégsem hallgathatom el, hogy némi hasznos tanácsot azért csak-csak hiányolok az első húsz évemből.

Hol maradnak az igazi életleckék?

Eszemben sincs kétségbe vonni a Thalész-tétel, az alkálifémek vagy esetleg a Dózsa-féle parasztháború jelentőségét, ahogyan a mosogatógép hibátlan bepakolásának fontosságát sem áll szándékomban megkérdőjelezni. Mégis azt kell, hogy mondjam, pár életlecke talán jobban megkönnyíthette volna a felnőtté válásomat, mint tette azt az illemtan vagy a lexikális tudás. Következzék hát az a 6 életlecke, amiről azt kívánom, bárcsak megtanítottak volna.

1. Barátok jönnek, mennek

Az érettségi után szembesültem először azzal, hogy a barátságok bizony nem tartanak örökké. Voltak, akikről azt hittem, halálomig ott lesznek majd mellettem, mégis pillanatok alatt tűntek el az életemből. Persze volt, hogy én tettem tönkre barátságot, de volt olyan is, hogy hiába tartottam ki egy mellett, a másik fél miatt az végleg zátonyra futott. Akárcsak egy szobanövény, a barátság is elhal, ha nem gondozzák.

Örültem volna, ha valaki jobban kihangsúlyozza, hogy a baráti kötelékek múlandóak, ha valaki jobban felkészít a veszteségekre.

2. Nem kell mindent előre látnom

A gimnázium utolsó éveiben kezdett el igazán aggasztani a jövőm. El kellett gondolkoznom rajta, milyen irányba haladjak, milyen a nekem való karrier. Egészen addig csak annyit kellett eldöntenem, a matematika-, a történelem- vagy a földrajzórát szeretem-e jobban. Hirtelen aztán megjelent a színen a közgazdaságtan, a jogtudomány és a pszichológia. Azt várták a 18 éves énemtől, hogy látatlanban, szinte hasraütésszerűen tegye le voksát egy ismeretlen szakirány mellett.

Örültem volna, ha valaki megnyugtat, hogy akármikor válthatok, és hogy nem muszáj 18 évesen rájönnöm, hogy mi is a nekem való munka, hogy nem dől össze a világ, ha nem látok mindent előre.

3. Nem kell, hogy mindenkinek megfeleljek

A kamaszkor másról sem szól, mint a megfelelési kényszerről. Meg akarunk felelni a szüleink, a tanáraink és a társaink elvárásainak is. A legdivatosabb ruhákat és a legújabb kütyüket szeretnénk birtokolni, hiszen véletlenül sem szeretnénk látványosan kilógni a sorból. Rettegünk a dorgálástól és a negatív véleményektől, pedig mindenkinek megfelelni teljességgel lehetetlen.

Örültem volna, ha valaki többször is kihangsúlyozza, hogy nem kell mindenkinek tetszenem, hogy nem szerethet mindenki. Hasznomra vált volna, ha a megfelelési kényszert egy kicsit takarékra rakom, egy kicsit háttérbe szorítom.

4. Az élet olykor igazságtalan

Vannak dolgok. amik fölött az égvilágon semmi befolyásunk sincsen. Nem cipelhetünk a vállunkon minden terhet, mert különben nagyon hamar összeroppanunk alatta. Olykor történnek olyan dolgok, amelyek a legkevésbé sem igazságosak. Váratlan események, tragédiák akárhol megeshetnek, és ezekre nem árt felkészülni. Nem szabad naivan azt hinnünk, hogy velünk semmi rossz sem történhet.

Örültem volna, ha kicsit többet tanulok az élet igazságtalan oldaláról, mielőtt szembesülök vele. Szívesen felkészültem volna a rosszra, habár hálás vagyok azért, hogy a rossztól mindig inkább óvni próbáltak.

5. A pénz nem tesz majd boldoggá

Gyerekként előbb ismerjük meg a pénz fontosságát, mintsem egy barátságét. A pénz uralkodik a családunk felett, minden csak tőle függ, legyen szó nyaralásról, bevásárlásról vagy egy különóráról. Néha szinte már azt hisszük, a pénz az egyetlen, ami kötelezően szükséges eleme a boldogságnak.

Örültem volna, ha kevesebb szó esik a pénzről, és ha valaki elmondja, hogy az önmagában a legkevésbé sem tesz majd boldoggá.

6. Én irányítom az életemet

Régen valamiért sosem hittem el, hogy én kontrollálom a jövőmet és a boldogságomat. Mindig mindent a sorsra fogtam, így helyezve magamat kényelembe a gondolattal, hogy úgyis minden előre meg van írva számomra.  A boldogságomat is másoktól tettem függővé, a problémáimra is másoktól vártam a megoldást. Rá kellett jönnöm, hogy végső soron mindenki a saját sorsa kovácsa, és hogy igazán senki másra sem számíthatok, csakis saját magamra.

Örültem volna, ha valaki rávilágít, hogy minden a kezemben van a jövőm kiépítéséhez, ha valaki előbb elmondja, hogy mindvégig én voltam a kulcs.