A modell karrier és az introvertált lány esete

Sokunkat vonz a modellek világa, rengeteg lány és fiú álmodozik fényűző modell karrierről. Én nem álmodoztam, mégis belekóstoltam – noha egyáltalán nem volt fényűző, és Victoria Secret angyalka se voltam. Tisztán emlékszem, hol és mit is gondoltam akkor, amikor megpillantottam ezt az általatok is látott, fektetett képet. Ekkor láttam magam először modellként. Különös és idegen érzés volt – nem annyira kellemes -, hiszen magamra sem ismertem, nem is én voltam rajta – mégis nekem kellett abban a kényelmetlen pozícióban feküdnöm annak érdekében, hogy megszülethessen ez a kép.

13-14 éves lehettem, amikor zúdultak rám a “neked modellnek kell lenned” kijelentések. 182 centis magasságom szinte kérlelte ezeket a megállapításokat. Azt azonban egyáltalán nem tudtam, hogy mi fán terem a modellkedés, mint hivatás, szakma-szerű dolog, vagy akármi, ami azzal kapcsolatos. Akkoriban csak két dolog érdekelt: az olvasás és a láthatatlanná válás. Olvastam, amikor csak tudtam, és addig, ameddig csak tudtam – mintegy szívva magamba az életet. Nem voltam szociális lány, elvoltam a saját világomban, viszont valahogy, az évek alatt, tudattalanul is belém lett kódolva két berögződés: magasnak és introvertáltnak lenni mégpedig rossz dolog, aminek kiküszöbölésén igenis dolgoznom kellene.

Így történt meg a mai szememmel elképzelhetetlennek tűnő tény: modell lettem. Örültem, hogy okot találtam a magasságomra, és boldogan – boldogan? – csaptam bele az ismeretlenbe. Volt egy ügynökségem, jártam castingokra, divatbemutatókra és fotózásokra. Belekóstoltam a hiénák és a végeláthatatlan versengések világába. Abba a világba, ahol kirakatban, látszatban és centikben méricskélték a sikert. Abba a világba, ahol csak a felszín mézesmázos, és  ahol ártatlan báránynak éreztem magam a sok farkas között.

De örültem, hogy végre nem én voltam a legmagasabb, meg annak is, hogy hallgatagságom és csendességem sem kérdőjelezte meg senki. Mert nem telt el úgy nap, hogy valaki ne kérdezte volna meg, mindig ilyen csendes vagyok-e. Nem telt el úgy nap, hogy valaki ne kért meg volna arra, hogy beszéljek hangosabban. Nem telt el úgy nap, hogy valaki ne tett volna megjegyzést a magasságomra. Ez egyébként a mai napig nem változott, az viszont nagymértékben, hogy ezekre a megjegyzésekre hogyan reagálok – egy évtized munkája van benne.

Szóval modellkedtem, de nem tudtam elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy mennyire irritál ez az élet, hogy mennyire hamisnak és mesterkéltnek gondoltam mindent, még a fényképezőgépek kattogását is. Mert azok kattogtak, de szakadatlanul. A sok reflektor, kattogás, smink, póz, ruhapróba egyáltalán nem volt kompatibilis a világommal – de hát ezt természetesnek is gondolom, elvégre valaki meg az én világomban nem találná meg önmagát.

Voltak olyan napok, hogy egész nap semmit sem ettem, mert egyszerűen nem volt rá időm. Voltak olyan napok, hogy hosszú órákon át kellett gyakorolnom a magassarkús “modell járást”. És volt egyszer egy olyan nap is, amikor a bemutató előtti nap tudtam meg, hogy egy kézzel készített, áttetsző papír “ruhában” kell majd vonulnom több száz ember előtt, a Boscolo Hotelben. Annak, aki még a munkás bácsik bámulásától is feszeng, na annak ez jóval több, mint kihívás. Olyan orbitális nagyságú lélekerőre és akaratra volt szükségem azon napon, hogy miután megcsináltam, azt éreztem, nincs olyan dolog a világon, amire ne lennék képes. Életem egyik legfontosabb momentumaként tekintek erre a napra. 

Akárhányszor kiléptem a komfortzónámból, rettentően büszke voltam magamra. Mert bevallom, ez az egész modell karrier erre ment ki: tágítani akartam azt a zónát, ami addig olyan szűken körülöttem volt.

Nem akartam elhinni, hogy mennyire le tudja csapolni az ember energiáját egy olyan tevékenység, amit nem élvez. Mert szépen-lassan rádöbbentem, nem annyira élvezem. Eleinte persze tetszett, de ahogy telt-múlt az idő, egyre csak halványodott a lelkesedésem. Egy másodpercnyi időtartamban döntöttem el, hogy befejezem az egészet, hiszen mi lesz majd velem 30-35 éves koromban? Tudtam, hogy nem erre akarom áldozni az életem, de félgőzzel sem akartam csinálni, hiszen annak meg mi értelme lett volna? “Inkább abbahagynám és tanulnék rendesen” – jelentettem ki szüleimnek egyik este.

Így visszagondolva, mindez szép volt, jó volt. Olyan megmosolyogtató, szívdobogtató. Noha a karrieremhez nem sokat tett hozzá – semmit -, mégis, ez az időszak meghatározó volt az életem szempontjából. Minden volt, csak nem kidobott idő. Rengeteget tanultam önmagamról, az emberekről, az értékrendekről és a célok sokszínűségéről. Valahogy ekkortájt dönthettem el, hogy nem fogok megelégedni egy olyan munkával, amit nem fogok imádni.

Tény, hogy több mint két évtizedembe telt megbarátkozni pár olyan dologgal, amivel már réges-rég meg kellett volna. Mindenesetre, ami késik, nem múlik: ma már ha mellém áll egy alacsonyabb férfi, inkább jobban kihúzom magam, mintsem össze; ha valaki pedig régmúlt modell karrierem felől érdeklődik, hatalmas mosollyal és örömmel mesélek róla – nem pedig feszengve.

Fotó: Gácsi Georgina

További cikkek: