A MÚLTAMBÓL LETTEM, VAGYOK, LESZEK – LELKI BOXMÉRKŐZÉSEM KÁLVÁRIÁJA Téma: Psziché

Nem tudom, a lelkem két fele miért gyűlöli néha egymást, de életem tragédiája a bensőmben zajló kegyetlen boxmérkőzés, amelyről sokáig hittem: nem lehetek győztese. Egyesek szerint ennek pusztán a horoszkópom az oka, de én ezt erősen kétlem. „Hasadt elmém” kálváriájának története (és tanulsága) következik.

Van egy fénykép, az asztal fiókjában. A fiók kulcsra van zárva, de mindig benne van a kulcs. Azokon az éjszakákon, amikor az elátkozott lelkek egy ezüstszínű holdsugárba kapaszkodva feljönnek a Pokolból, meg szoktam nézni a képet. Egy kislány játszik rajta az apjával. Két éves lehet, az apja lábán hintázik, pont a kamera felé fordul. Nevet. Az apja is nevet, ő a kislányt nézi. De vajon ki a kislány? Mi történt vele?

– Sose voltam jó biológiából, magyarázd el.
– Ez inkább kémia.
– Mint a hákettőó?
– Vagy varázslat. Volt egy pici sejt. Egy hónapig vigyáztam rá, míg nagy és erős lett. Találkozott egy másik pici sejttel. A pici sejtem a testébe fogadta a másikat, hagyta magát megsebezni általa. Összeolvadtak. Egyesek tudománynak hívják, de szerintem ez maga a csoda. Ebből lett a kislány is a képen.

A kislány én vagyok. Én voltam valamikor.

TISZTA, ÁRTATLAN, FELHŐTLENÜL BOLDOG GYEREK VOLTAM

A kép a második lakásunkban készült, egy gyakorlatilag üres, bútorozatlan szobában, valamikor a második életévem környékén. Abban a lakásban kezdtem öntudatra ébredni, máig emlékszem a szőnyegpadló szörnyű szürke színére és rettenetes bolyhos tapintására, meg a boltíves kiadó ablakra a konyha és a nappali között. Ez a fénykép nagyon sokat jelent számomra, ez a kép a lelkem manifesztációja. Az érintetlen lelkemé.

Egyes álmatlan éjszakákon, amikor nem tudok elmenekülni és rám omlik a múlt összes hibája, amit valaha elkövettem, akkor kíméletlenül megjelenik a szemem előtt ez a kép. Miért olyan fontos ez? Mert időnként rettenetes bűntudat gyötör, amiért annyit bántottam azt a kislányt.

Jane Austen-en és Walt Disney-n nőttem fel, kislányként hittem az igaz, gyönyörű, halhatatlan szerelemben. Hittem volna? Nem vagyok annyira biztos benne, de kisgyermekként mégis inkább egy tiszta erdei tó vizéhez volt hasonlatos a lelkem, mint egy undorító, kénköves mocsárhoz, amelyben dr. Fleischman életre kelt. Mégis ott volt. Már akkor is ott volt bennem.

SOKAT HARCOLTAM ÖNMAGAMMAL

Kislánykoromban, amikor a szerelemről fantáziáltam – azon túl, hogy minden éjszaka feleségül mentem Mr. Darcy-hoz –, a repertoáromhoz tartozott egy másik történet is, amelyben egy baráti összejövetelen múlatjuk az időt, ahova megérkezik az én szerelmem. Igen ám, de nekem több fiú is tetszett a társaságban, ezért mindig explicit módon ki kellett fejeznem, hogy ő nem az „igazi” szerelmem, nehogy a többiek azt higgyék, hogy végleg foglalt vagyok. Egészen kicsi voltam, amikor a belső cemende éledezni kezdett, és azóta vígan éli a világát. Nem tudom, hogy mikor hasadt ketté a lelkem, és a két fele miért gyűlöli egymást ennyire, de életem tragédiája a bensőmben zajló kegyetlen boxmérkőzés, amelynek nem lehetek nyertese sose.

Senkit nem hibáztatok mindazért a szörnyűségért, amik megtörténtek velem, mert erről senki más nem tehet, csak és kizárólag én. Talán elkerülhetetlen volt, a lelkem konszolidált felének szenvednie kellett, hogy a lelkem formabontó fele egy pillanatra kielégüljön. Az évek során sok lány voltam már, és visszatekintve sokról szokszor gondoltam azt, hogy bár ne én lettem volna.

SEMMI NEM TÖRTÉNT SZÉPEN ÉS HAGYOMÁNYOSAN AZ ÉLETEMBEN

Tizenéves koromtól kezdve történtek velem olyan dolgok – nem is történtek, mert ez rendkívül passzív, anti-feminista megfogalmazás, hanem egyre másra kerültem olyan szituációkba –, amelyek folyamatosan hasították szét a lelkem. Hiába a végtelen sok álmatlan éjszaka, amikor összekuporodva morzsolgatom az ujjaimat és töprengek az életemen, még nem tudtam rájönni, hogy ez azért volt-e fájdalmas, mert a kezdetek kezdetén a konvencionális személyiségem volt a mérvadó, és erőszakkal megváltoztattam, vagy épp azért, mert nem akartam elfogadni a legkevésbé sem konvencionális énemet, mert egész életemben konvencionálisnak neveltek. Mennyi konvencionalitás egy mondatban.

Hiába tápláltam a lelkemet romantikus lányregényekkel a felcseperedésem alatt, az én életemben nem így valósultak meg a dolgok. Nem volt szép és édes első csókom, amire kellemes szájízzel lehet visszaemlékezni, se gyönyörű, első éjszaka a fiúval, akit szerettem. Amikor még rendkívül éretlen voltam ehhez az egészhez, már bulizni jártunk a barátnőimmel, és a tánctér sötétjében rendszeresen hagytam, hogy idegen férfiak hozzám dörgölőzzenek, simogassanak, és beborítsák a testem a DNS-ükkel. Az a lány is én voltam.

Nem hiszem, hogy tudtam, mit csinálok – nem a szó szoros értelmében, hanem átvitt, költői értelemben. A legkevésbé profánul úgy tudnám megfogalmazni, hogy olyan voltam, mint egy gyerek, aki túl hirtelen szabadult be a cukorkaboltba. Visszatekintve, ezerszer hálát adhatok Kásler úr Istenének, hogy nem történt velem sokkal rosszabb néhány rendkívül kellemetlen emléknél, és fájdalmas ujjnál bizonyos testüregeimben. De a felelősség az enyém. Nem szeretek ezen a gondolati síkon mozogni, de szegény édesanyám egyszer megerősített ebben, miszerint életem legelső pillanatától kezdve egyértelmű volt, hogy ez nem lesz egyszerű, én nem leszek az. A továbbra is eldöntendő kérdés, hogy egyáltalán akarom-e.

A lelkemben élő Karen és Xenia egymást túlharsogva hibáztatják a másikat mindazért, ami történt. Én hajlok arra, hogy Xeniára hallgassak, és azt gondoljam, hogy a tradicionalitás nem az én asztalom, és akkor sem lett volna az, ha nagykönyvbe illően alakult volna az életem. Karen nem járt jól. Ahogy talán a szüleim sem.

A MÚLTAMBÓL LETTEM

Ha a jótündér megkérdezné, hogy szeretném-e az elejéről kezdeni, elég határozottan azt válaszolnám, hogy nem, az összes álmatlan éjszakám, fizikai fájdalmam, édesanyám értem hullajtott könnyei ellenére sem. Szeretem azt az embert, aki ma vagyok. Azt hiszem, őszintén kijelenthetem ezt a mondatot. Viszont ahhoz, hogy ezzé a személlyé váljak, szükség volt az összes botlásomra. Hozzám tartozik az összes rossz döntés, eltékozolt ölelés, átzokogott éjszaka. A kétségbeesés sikolyai, az elveszettség örvénye, a makacs küzdelem a világgal. Az összes fájdalom, amit okoztam.

A szégyen, a bűntudat, a remény – mind hozzám tartozik.

Ez mind én vagyok.