A stalkolás mesterei vagyunk Téma: Psziché
A leselkedés sosem volt könnyebb, mint napjainkban. A stalkol szó manapság inkább a virtuális kutatás fogalmát fedi le, amely pár kattintásnyi munkának köszönhetően igencsak hívogató tevékenységgé nőtte ki magát. Annak ellenére, hogy kevesen ismerik be, szinte mindenki űzi ezt a káros szenvedélyt – akarva akaratlanul. Az „engem nem érdekel a srác, de kíváncsi vagyok az új nőjére”, avagy az „én nem stalkolok, csak megnéztem most az egyszer” mentalitás mindennapos.
Kiket figyelünk?
Leselkedhetünk olyan emberek iránt is, akiket még sohasem láttunk, bár az esetek többségében a tanulmányozást érzelmi töltetek motiválják. Az online világba érve csupán egy mozdulat választ el minket attól, hogy meglessük azt a személyt, aki érdekel minket: megnézzük az exbarátokat vagy exbarátnőket, az új kollegákat, a plátói szerelmünket, az aktuális kiszemeltet, vagy az exünk új emberét.
A stalkolás egy méreg, ami minket mérgez
A pillanatnyi kíváncsiság azonban gyakran állandósul, ami igen negatívan tud hatni az önbizalmunkra és a lelki békénkre egyaránt. Ösztönösen összevetjük magunkat a megfigyelt személlyel: megnézzük a postjait és a képeit, konklúziókat vonunk le.
A stalkolásnak van egy továbbfejlesztett változata is: hajlamosak vagyunk az illető által követett embereket is számon tartani. (Igen, ez már tényleg rémisztő.) Ha például a még nem teljesen közömbös volt társunk egy új, ellenkező nemű embert kezd el követni, az máris végeláthatatlan, felesleges teóriákat eredményez az agyunkban. Említhetném még a nyomozó nőket vagy férfiakat, akik azonnal vitahadjáratot indítanak, ha párjuk nem helyénvaló képeket likeolgat. De a legszomorúbb és legelgondolkodtatóbb az, hogy az esetek többségében ez legalább olyan erős érzelmi töltetet vált ki bennünk, mintha társunk mellettünk, a valóságban nézne meg valakit úgy.
A múltban élést táplálja
Egy idő után szomorúan realizáljuk azt a szánalmas tényt, hogy még mindig az életünkben tartunk egy olyan illetőt, akinek már rég nem kellene ott a lennie. Még mindig az életünk része egy olyan személy, akinek már rég nem kéne annak lennie. Még mindig a múltban élünk, még mindig egy helyben toporgunk, és még mindig nem akarjuk felismerni, hogy miért. Olyan ez, mint egy reklám. Passzívan, de látjuk a hirdetéseket, és ez hatalmas erővel bír a későbbi vásárlási döntésünk meghozatalakor – még ha észre sem vesszük. Ugyanez figyelhető meg a stalkolásnál: passzívan, de ugyanúgy látjuk, és szintúgy orbitális erővel bír a magánélettel kapcsolatos döntéseinkben.
Stalkolórendszerben élünk
Az összes, közösséget összehozó virtuális felület az nem más, mint egy hatalmas stalkolórendszer – mert az embereket ez foglalkoztatja, a másik élete. Ki hitte volna, hogy a célirányzott kattintgatásoknak ekkora hatalma lenne, és hogy ilyen mértékű hatással legyen az életünkre? De most őszintén: megéri stalkolni?