A tanulási zavarok bizony a felnőttkorba is elkísérnek

Hogy milyen érzés tanulási zavarral, nehézséggel egyetemre járni? Azt hinné az ember, hogy így 21 évesen már nem zavar, hogy kialakult a tanulási stratégiám és már nem igazán van előttem akadály. Ez részben igaz is, azonban a mai napig minden áldott nap legalább tízszer kérdőjelezek meg mindent, amit leírok, amit mondok vagy amit olvasok. Vajon elmúlik valaha is ez a félelem?

A tanulási zavar rengeteg kérdőjelet szül

Persze, megtanultuk, hogy az a fontos, hogy elfogadjuk magunkat, bízzunk magunkban. De olykor ez nagyon nehéz, hiszen, ha nem teljesítünk elég jól, akkor azt mondják, idézem, hogy a “maga lánya nem való a magyar oktatási rendszerbe”. Ha viszont jól teljesítünk, akkor máris megkérdőjelezik, hogy tényleg szükségünk van-e plusz segítségre. Sosem bújtam el a szakvéleményem mögé, mégis minden nap meg kellett küzdenem a betűkkel, a szövegekkel, a tanárokkal, de elsősorban magammal.

Nem mindegy, hogyan tanítanak minket

Vannak, akik támogatnak, vannak, akik nem értik. De nehéz szembenézni azzal, hogy mennyire meghatározta az életemet az, hogy milyen tanárom volt első osztályban. Ezért (is) kellene egy tanárnak megteremtenie azokat a lehetőségeket, melyek lehetővé teszik, hogy a hozzám hasonlók is stressz és szenvedés nélkül tanulhassanak. A tanároknak oda kéne figyelniük ránk, és nem a félelmünket kellene táplálniuk. Differenciáltan kéne segítséget nyújtaniuk, mert igenis nyomot hagy a jelenlétük, nyomot hagynak a módszereik.

Belemehetnék a részletekbe, elmesélhetném, hogy milyen megalázó történeteim vannak első-, második osztályból, de nem fogok. A célom nem a panaszkodás, hanem inkább az, hogy felhívjam arra a figyelmet, hogy milyen fontos és milyen meghatározó a tanárok feladata. Kis tanmesém címe Ha el tudnám mondani, hát most megpróbálkozom vele.

Ha el tudnám mondani…

– Hú de nagy még mindig ez az épület, Anya!

– Napról napra ügyesebb leszel, ne izgulj, Anyu nagyon büszke rád.

– Jó, jó, jó, köszönöm!

„Igazából nagyon félek, de nem mondom, hogy ne aggódj, Anya. Szeretnék ügyes lenni.”

– Én itt elköszönök, délután jövök, viselkedj jól!

– Rendicsek, Anya, ne adj ennyi puszit, olyan ciki.

„Nagyon jól esik, nem lehetne, hogy veled maradok, úgy, mint kiskoromban?”

– Szeretlek!

– Én is!

„Ma lesz írás és olvasás óra is, az a sok betű, mindig kavarognak, táncolnak, össze-vissza forognak.”

– Jó reggelt kívánok, Nana néni!

„Be is csöngettek, megyek, leülök hátra.”

És a Tanár néni már mondta is:

– Dixi, te légy szíves, ülj előre, hogy lássam, mit írsz a füzetedbe!

– Megyek, Nana néni.

„Mindenki jelentkezik, mindenki fel szeretné olvasni a szavakat. Akkor nekem is kéne? Anya biztos örülne. Jó, felteszem a kezem, de remélem, nem mondja Nana néni a nevem. Upsz…”

– Al-ma. – „Hú, ezt nem is volt vészes.”

– Ci-ca. – „Jaj ne, merre néz a hasa? Jobbra vagy balra? De melyik is a bal? Vajon dob vagy bob?”

– Dob. – „Már megint kinevettek.”

„Nem szeretem, amikor Nana néni felolvas egy szöveget és utána mindenféle kérdést feltesz. Ilyenkor mindig szeretnék láthatatlan lenni. Valahogy sosem sikerül észrevétlennek maradnom, mindig engem szólít fel. Dolgozatok alatt is mindig fölém áll és hangosan felolvassa a hibáimat az egész osztály előtt.”

„Nagyon vártam már a környezetismeretet. Ez a kedvenc tantárgyam, már tudom, hogy kell gondozni az osztály növényét, sőt már azt is tudom, hogy mit jelentenek azok a jelek a tévében, amikor az időjárás-jelentés megy.”

– Én, én, én, a lovak szénát esznek, a tyúkok meg kukoricadarát.

„Már nagyon várom anyát, elmesélem neki azt is, hogy megyünk egy egynapos kirándulásra, a tanyára, megismerkedünk az állatokkal.”

– Dixi, itt vagyok, gyere, siessünk! Minden rendben volt?

„Most kéne bátornak lennem, és elmesélni, hogy mennyire féltem, hogy mennyire nehéz olvasni. Azok a percek, amikor tudom, hogy mindjárt felszólítanak és nem fogom tudni, hol tartottunk. Elrontom, és megint jön a halk kuncogás.”

– Igen, persze, szuper volt!

További cikkek: