Amikor a munka szenvedély is tud lenni: egy óvónéni karriertörténete Téma: Karrier

Bodó Virág vagyok, és ez itt az én történetem, ha úgy tetszik, amolyan önéletrajz-féle.

Kezdjük rögtön a fiatal felnőttkorom legelejével, amikor 18 évesen még csak azt tudtam, hogy gyerekekkel szeretnék foglalkozni, és ez lesz az én utam. A mai napig emlékszem sokak véleményére: „Menj csak az óvónőképzőre (egyetemi szak egyébként), persze, jó lesz ott neked!” Érezhető volt, hogy azért mondják, mert úgy gondolják, ennél többre nem igazán vagyok képes. Azóta megtanultam, hogy nem a körülöttünk lévő embereknek kell megfelelni, kizárólag magunknak – de idáig is rögös út vezetett a vállalkozásomon keresztül, amit 24 évesen alapítottam.

Miután felvettek az ELTE-re, mindig egy kicsit másnak éreztem magam az óvónénik közt: sokaknak szerintem inkább az volt a célja, hogy minél hamarabb családot alapíthassanak. Én ennél sokkal többre, másra vágytam, ami miatt erősen kilógtam a sorból és néha lelkifurdalásom is volt, hogy engem nem elégít ki a ,,férj-gyerekek-családi ház” kombináció. Vágytam az önállóságra, a sikerre, a gyerekekre, az álommunkára, a kihívásokra, az élményekre és az új pedagógiai programok megvalósítására. Nem volt komoly párkapcsolatom sem, és belegondolva az eddigi legnagyobb eredményeimet mind úgy értem el, hogy nem fogta a kezemet közben senki.

A közvetlen környezetem számára az általam kitűzött cél, hogy egyszer nyitok egy magánintézményt, nagyon távolinak és lehetetlennek hangzott, de én nem hagytam, hogy ez eltántorítson. Mindeközben az akkori baráti körömből sokan ugrattak azzal is, hogy én „csak egy óvónő” vagyok, és könnyű nekem, mert egész nap a kicsikkel játszom. Félig a bizonyítási vágy, félig pedig a kíváncsiság és a tudásvágy vezetett a második diplomáig az ELTE után: elvégeztem a BCE-t is.

Ezalatt kicsit kipróbálhattam magam multi környezetben is, ami még jobban megerősített abban, hogy nekem a gyerekekkel közös jövő jelenti az utat. Már a második szakdolgozatom írása alatt azon dolgoztam, hogy hogyan alakíthatnám át a lakást, amiben akkor laktam. Igazi kis kuckós magánbölcsit varázsoltam belőle hosszú hónapok megfeszített munkájával. Mellette bölcsivezetői tanfolyamra és továbbképzésekre jártam. Konzultáltam az ÁNTSZ-szel, kihívtam a kormányhivatalt és vendégül láthattam a katasztrófavédelmet is, mire minden papírt és engedélyt megszereztem. Közben kis segítséggel elkészítettem a saját weboldalamat és a social media platformokat is a leendő bölcsim számára.

Mindennél erősebben akartam és hittem benne. Elérkezett a szeptember, és komoly budget híján kizárólag a helyi csoportokban hirdettem meg egy nyílt napot, amire sokan el is jöttek. Ezek után két hétig nem történt semmi, majd éppen a Városmajori parkban, egy kávéval a kezemben álltam, amikor megszólalt a telefonom: beiratkozik egy kislány! Az első! Az én bölcsimbe! Sosem fogom elfelejteni az első beirakozást, az érzést, hogy most valami olyat hoztam létre, amire mindig is vágytam.

Sokáig csak ő volt nekem, így mindenhova együtt jártunk: a parkba, pékségbe, Ringatóra vagy tököt faragni. Imádtam ezeket a hónapokat. Utána felgyorsultak az események, és egy évvel később már egyre több „gyerekem” lett. Tudjátok, mi az érdekes? Mindenki azt gondolja, a gyerekekkel néha nehéz. Valójában nem velük nehéz.

Be kell látni, hogy ha valaki indít egy ilyen vállalkozást, mindenhez is (!) kell egy kicsit értenie: a marketinghez, a HR-hez, a könyveléshez, egy picit a joghoz és a pszichológiához, a kommunikációhoz a szülőkkel, és természetesen – nem utolsó sorban – a gyerekekhez is. Hiszen az elején, hacsak nem vaskos milliók vannak a zsebedben, nehéz lesz mindenre külön szakembert fenntartani. Embert próbáló, amikor éppen öt új szülőnek kell videót küldened, hogy nyugodtak legyenek, és közben éppen váratlan szakellenőrzésed van – de a másik kezeddel azért interjúztatni próbálsz. Vagy kiemelhetném a pályázatírás éjszakai szépségeit, miközben a karácsonyi műsorra készül az ember lánya, de ugyanúgy maradandó emlék az összes bútorösszerakás és korlátfestés is.

Ha valami elromlik, neked kell róla gondoskodnod, ha valaki elesik, te vállalod érte a felelősséget. Nem csak a gyerekekért, de a kollégáidért és a helyszínért is: a fix költségeket akkor is ki kell tudnod fizetni, ha csak két gyerek jár hozzád, és akkor is, ha tizenkettő. Rengeteg türelemre és alázatra lesz szükséged az ügyfeleiddel, a szülőkkel szemben. Azt se felejtsük el, hogy te felelsz a csapatodért is – olyan hangulatot kell teremteni és ideális esetben meg is tartani, amiért szeretnek bejárni dolgozni. Emellett ott van a sok adminisztráció, az ételrendelés, az együttműködések és a szakmai programírás is, de sorolhatnám még a fotózásokat, ballagásokat és a szülinapokat is.

Büszke vagyok rá, hogy a bölcsőde menedzselése mellett idén már sokadszorra lehettem vendégelőadó több BSc- és MSc kurzuson is a BCE Marketing tanszékén, pedig pár éve még a katedra túloldalán foglaltam helyet. Igazi szerelemként tekintek ezekre a munkákra, így tavaly egy kolléganőmmel karöltve megalapítottuk a Vállalkozó Pedagógusok nevet viselő második vállalkozásunkat is, ami időbeosztás szempontjából feltette az i-re a pontot.

Nagyon összetett és napi huszonnégy órát kívánó feladat egy ilyen típusú vállalkozás vezetése, de az út, amellett, hogy nagyon rögös, azért gyönyörű! Láthatod, ahogy megteszik az első lépéseket, kimondják az első szavakat, vagy épp nálad tanulnak meg egy verset Anyák napjára… Ha csak a tényeket nézzük: a hajam sötétebb, a ráncaim tagadhatatlanul mélyebbek, az idegszálaim viszont mára már kötélből vannak.

Ebben a négy évben megismerhettem rengeteg klassz családot és gyereket, szuper kolléganőket, voltak nagy ballagások-búcsúzások és közös karácsonyok, szülinapok. Örökre belém égtek az emlékek: az izgulós strandolások, az első itt alvások, az első kimondott szavak és megtett lépések, amelyeknek mind-mind részese lehettem. Ezekért, azt hiszem, bármikor vállalnék újabb ráncokat.