Az álláskeresés hálójában koronavírus előtt és alatt I. Téma: Karrier

Két és fél évvel ezelőtt az egyetem után elkezdtem munkát keresni. Lelkesen készítettem az önéletrajzomat, készültem az interjúkra, és megannyi negatív élmény után sem törtem meg teljesen, hiszen úgy éreztem, hogy minden rendben lesz. Akkor még fogalmam sem volt, hogy két és fél év múlva ismét az álláskeresés rögös útjára fogok lépni. Két részletben szeretnék nektek arról írni, hogy milyen volt álláskeresőnek lenni a koronavírus előtt és most, a járvány alatt. Ebben a cikkben a két és fél évvel ezelőtti tapasztalataimat osztom meg, a második részben pedig a járvány időszakában megélt érzéseimről fogok írni.

Eredménytelen erőfeszítések

Bár mindig nagyon pozitívan álltam az álláskereséshez, mégis több alkalommal a padlóról kellett összeszednem a kedvemet és a motivációmat. Reggelente nem volt kedvem felkelni sem, legszívesebben egész napokat átaludtam volna, és már a Profession által kínált legújabb munkák sem különböztek semmiben a korábbiaktól.

Megszámlálhatatlan alkalommal módosítottam az önéletrajzomat, írtam a pozícióhoz megfelelő motivációs levelet – amihez motiváció hiányában extra megerőltetés szükséges –, hosszan tanulmányoztam a cégek honlapjait. Rengeteg céget ismerek már fejből. Tudom a lokációjukat, hogy mivel foglalkoznak, milyen a kommunikációjuk, kik a vezetők.

Nem vagyok elég jó?

Egyvalami azonban nem változott az elmúlt időszakban. Akármennyi állásra jelentkeztem az elutasító e-mailek után, egyetlen kérdés merült fel bennem: „Nem vagyok elég jó?” De bármennyiszer visszatekintettem, sok alkalommal éreztem azt, hogy mindent megtettem, ennél többre nem lettem volna képes. Az interjún mosolygós voltam, az önéletrajzomat fejlesztettem, a próbamunkákba órákat öltem. De mindig újabb és újabb elutasító e-mailekkel találkoztam. Már amennyiben kaptam bármilyen visszajelzést. Belém sulykolták a cégek, hogy egy személyes – vagy jelen esetben online – találkozó után még egy sablon e-mailt sem érek.

Míg az online interjúknál nem fájt annyira a visszajelzés hiánya, a személyes találkozóknál mélységesen bántotta a lelkemet, hogy az én időmet, energiámat és az utazásra szánt pénzemet egy „Tisztelt xy! Köszönjük a jelentkezését, ezúttal sajnos nem Önre esett a választásunk” üzenettel sem jutalmazták. Bár ez a visszautasítás is egy kellemetlen érzés, mégis egy ilyen e-mail után legalább azt érzem, hogy a munkáltatónak értem körülbelül másfél percet, hogy kiküldjön egy sablon szöveget.

Extrém állásinterjús tapasztalat

Két és fél évvel ezelőtt kevésbé voltam magabiztos és törekvő, ennek tökéletesen tudatában vagyok. A korábban írt e-mailek elmaradásán kívül azért voltak extrém interjúim is. Egy alkalommal a munkáltató a megalázóan kevés fizetés mellé még feltette a kérdést, amire azóta sem volt példa egy állásinterjúmon sem. „Szoktál drogozni?” A meglepettségtől a mai napig nem térek észhez, akkor sem tudtam mire vélni, hiszen teljesen illetlen egy ilyen kérdést feltenni az interjún. Miután végül válaszoltam rá, tovább folyt a beszélgetés, ahol a főnök neheztelte, hogy én egy munkahelyen szeretném magam jól érezni, majd az interjú végén közölte velem, hogy holnap délig várnak a válaszomra, nem fognak miattam másokat megváratni, sorban állnak mások ezért a kiváló munkáért. Aznap sírva mentem haza az interjúról. Másnap felhívtam az asszisztenst, hogy megköszönjem a lehetőséget és visszautasítsam az ajánlatot. Az állásportálra még aznap felkerült ugyanaz az állás.

Választási lehetőség?

Egy másik alkalommal csak egy e-mailt kaptam, hogy az adott napon mikor lenne jó nekem az interjú – nem adtak meg másik napot, az az egy dátum állt rendelkezésemre csupán. Mivel akkor alkalmi munkákból kerestem pénzt, ezért aznapra csak nagyon korai időpontban lett volna alkalmas számomra az interjú, utána rohannom kellett dolgozni. Válaszban csak annyit írtam, hogy reggel kilencig tudok részt venni, de egy másik időpontot egyeztethetünk. A főnök már akkor kioktatott, hogy mégis mit képzelek, hogy én adok ultimátumot az interjúval kapcsolatban.

Két nappal később felhívott, hogy bemennék-e egy interjúra, és mivel hajtott a kíváncsiság, igent mondtam. Éppen úton voltam, így nem tudtam leírni a részleteket, ezért megkértem, hogy írjon egy emlékeztető e-mailt, nehogy rossz helyre vagy rossz időpontban menjek. A főnök éktelen kiabálásba kezdett, hogy mégis mit képzelek magamról, örüljek, hogy főnök létére ő hívott fel, nemhogy még e-mailt írjon a megbeszélt interjúról. Öt perccel később kaptam egy e-mailt, amiben le volt írva, hogy több fizetést adott volna, mint amit én kértem korábban.

Ellopták a szellemi munkámat

Egy másik céghez be kellett mennem a próbamunkára. Alapvetően nem tartom rossz dolognak, hogy megnézzük, hogyan tudnánk együtt működni, holott ez nekem sokszor rengeteg időt igényel. Egy alkalommal próbaszöveget írattak velem, egészen komfortosan éreztem magam, azonban nem engem választottak. Aztán jött a ledöbbenés. Pörgettem az Instagramot, amikor megláttam, hogy az én szövegeimmel tették ki képeket.

Belül egy kis büszkeséget éreztem, talán nem csináltam annyira rossz munkát, hiszen felhasználták. Ettől függetlenül azonban nem éreztem fair dolognak, hogy anélkül használják fel a szellemi munkámat, hogy én beleegyeztem volna. Elég nagy igazságérzettel rendelkezem, ezért írtam nekik egy e-mailt, hogy ezt mennyire nem érzem helyénvalónak. Kérdés nélkül levették azt általam kreált posztokat, így nem maradt bennem rossz érzés.

Nem ciki!

Ezek a koronavírus előtti tapasztalataim, de egy következő cikkben a jelenlegi tapasztalataimat szeretném megosztani. De mindenekelőtt szeretném azt, ha tudná minden álláskereső 20onéves, hogy nincsenek egyedül! Sokan járunk ugyanabban a cipőben, a munkanélküli állapot nem ciki, nem leszel tőle kevesebb. Tudnod kell magad értékelni!