Döntsd le a karanténod! Erasmus-ról, covid-ról és új perspektívákról Téma: Karrier

Mélységek és magasságok, szabadság és bezártság, még nem felnőtt, már nem gyerek, ilyen ez a felnőttéválás. Személyes történetemen keresztül elkalauzollak titeket, hogyan éltem meg én az elmúlt időszakot és mi segített, hogy megtaláljam a helyes irányt, az utat magam felé, így huszonegy évesen.

Menj külföldre, fiatal!

Az érettségi megszerzése után, három éve Bécsbe költöztem tanulni. Nagyon szerencsés helyzetben voltam, mert osztrák iskolába jártam Budapesten és szinte tökéletesen beszéltem németül, tehát nyelvi problémáim nem adódtak. Kommunikáció szakra kezdtem járni, mégis némának éreztem magam. Fuldokoltam a szabadságban, nem éreztem magamat odavalónak és nem voltam kibékülve magammal sem. Ostoroztam magamat mindenért (azért amiért ezt a szakot választottam és hogy mások mit gondolnak), motiváció híján pedig mondanom se kell, hogy az egyetemen se tudtam jól teljesíteni. A kezdeti nehézségeken sikerült túljutni és bátran félni, ahogy Al Ghaoui Hesna tanította. A félelem erőt ad, irányt mutat. Lassan rájöttem, hogy ez csak egy ideiglenes állapot és igyekeztem időt adni magamnak.

Napsütés helyett jégeső

Olaszország mindig a szívem csücske volt, úgyhogy már az egyetem elején tervben volt, hogy Erasmus-ra oda jelentkezem. Tudtam, hogy ha kicsit még messzebbre merészkedem, boldogabban térhetek majd vissza Bécsbe, arról nem is beszélve, hogy tökéletesíthetem olasz tudásomat is. Idén február végén végre teljesült az álmom és megérkeztem a „napsütötte Toszkánába”. A koronavírus persze az én számításaimat is keresztül húzta, hiszen ez volt az ország, ahova a járvány már akkor beköszöntött, én pedig pont erre a félévre mentem ki tanulni. Két napot járhattam az olasz egyetemre, amit már március elején bezártak és bár ebben a tartományban nem volt nagy a baj, látszott, hogy még messze van a vége.

Nehéz volt döntenem, maradjak-e vagy sem, végül hazamentem Budapestre, hogy családi drámák közepette karanténozzak Erasmus-os bulik helyett, hurrá-hurrá. Napsütés helyett jégeső jutott, de nem adtam fel a reményt és csaknem száz nap kényszerpihenő után visszatértem olasz otthonomba. Rájöttem mekkora luxus, hogy nekem csak annyi a problémám, hogy nem volt teljes az Erasmus-om. Valójában nekem pont így volt jó, mert a mélypontok felébresztettek, hogy el kellene kezdeni változni, teljesebb életet élni. Megtanultam a nehézségeket is a javamra fordítani, hiszen ez az év sok csalódást tartogatott, én viszont igyekszem optimista maradni. Szabadnak éreztem magamat a karanténban, mert kezdtem magamat megszeretni.

Merre tovább?

Túl sokat aggódunk mi fiatalok, pedig most látjuk csak igazán, hogy mennyire kiszámíthatatlan a világ. Az nyer, aki tud alkalmazkodni, gyorsan váltani, türelmes és kiegyensúlyozott tud maradni. Nem kell túlgondolni mindent, mert az csalódáshoz vezethet. Elindulhatunk több irányba is egyszerre, ha elég szerencsések vagyunk tanulhatunk és mi magunk válaszhatjuk az útvonalat. Mi sokkal szabadabbak vagyunk ilyen téren is, mint a nagyszüleink; nagymamám például hiába szeretett volna tanárnő lenni, nem lehetett az. Mi már nem feltétlenül egész életünkre keresünk hivatást, húszas éveinket tehát használhatjuk arra, hogy több mindent kipróbáljunk, akár párhuzamosan is. A kérdés csak az, hogy magunknak vagy másoknak igyekszünk megfelelni.

Ki segít át a pánikon?

A kapunyitási pánikra gondolok itt, amikor teljesen tanácstalan és elveszett vagy. Félsz, szorongsz, nem tudsz mit kezdeni magaddal. Na ilyenkor duplán kell egy jó szociális háló, barátok, akikre számíthatsz. Nekem ezt többek között Erasmus-os barátaim adták meg, akik még a koronás félév ellenére is biztos pontokká váltak az életemben. Sikerült megmentenem magamat, amit nekik is köszönhetek. Ismeretlen környezetben, új emberek között nem fognak elítélni; teljesen új fejezetet nyithatsz és ha kedves vagy, másoktól is szeretetet kapsz majd. Az ilyen projektek nagyon sokat adnak, hiszen általában alapból nyitott emberek jelentkeznek.

Ismerd meg a családodat

A transzgenerációs pszichológia szerint, ahhoz hogy magadat megértsd, a felmenőidet is igazán meg kell ismerned. Te mennyit tudsz szüleid gyerekkoráról, tudod hogyan ismerkedtek meg, melyik iskolába jártak? Mennyit tudsz dédnagyszüleid sorsáról, személyiségeiről? Amikor megszületsz, kapsz te is egy kis hátizsákot, amibe te is belepakolsz élményeket és bizony sérelmeket is, amit majd a te gyerekeidnek adsz tovább. Elég ijesztőnek hangzik, igaz? A szüleink felvázolnak egy értékrendszert, amit idővel átértékelünk és saját tudásunk szerint alakítunk.

Hajrá nekünk!

Szerencsések vagyunk, számtalan lehetőségünk van, hogy fejlesszük magunkat és tanuljunk az életre; olvassunk, podcastokat hallgassunk, ted talk-okat nézzünk, támogatókat keressünk, akik segítenek feljebb lépni. Nagy súly nehezedik ránk, a változtatni akarás súlya. Sok külföldi és magyar barátommal beszélgetek és mindig olyan jó látni, hogy a többség egy elfogadóbb, demokratikusabb világban szeretne élni és próbál kis lépéseket tenni egy jobb jövő felé. Mondjuk ki, ami bánt, írjunk alá petíciókat, menjünk ki tünteni, csináljunk valamit. Tudatosak vagyunk, empatikusak, céltudatosak és egy kis extra energiát beletéve sikerülhet lebontanunk az elődeink által felállított falakat.

Nézzünk magunkba, vegyük észre hogy min változtathatunk mi magunk és merjünk lépni. Legyünk őszinték és nyitottak, ne féljünk sebezhetőnek lenni. Szeretem, hogy ma már van értelme felmenni az instagramra, mert nem csak szelfiket posztolunk, hanem számunkra fontos dolgokra is felhívjuk a figyelmet és ezáltal tanulhatunk egymástól. Ha biztos alapokra építjük magunkat és szeretettel állunk a dolgokhoz, minket is megtalál a siker. Kívánom, hogy mindenki le tudja bontani a maga köré csavart láncokat és ki tudjon lépni a saját karanténjából!