ÉLHETNÉNK MÁSHOGY, DÖNTHETTÜNK VOLNA MÁSKÉNT? – NOVELLA Téma: Psziché

Hasonló háttér, két különböző élet. Döntések, kétségek. Mi a helyes út? Van egyáltalán helyes út? Novellába öntöttem a kérdéseimet.

Egy kellemes napsütéses, tavaszi napon Inez a szokásos rutint követve indult el a gyerekekért az óvodába. Gondolatban már a vacsorához szükséges alapanyagokat állította össze, de kissé ideges volt, mert nem volt ideje óvoda előtt bevásárolni – így a gyerekekkel kell majd megoldania, ami nem egyszerű feladat. Az ilyen alkalmakra mindig külön stratégiát szokott kiépíteni, mert tudja, az édességek szétszórtan és rafináltan vannak elhelyezve a boltokban.

Az óvodába érve a gyerekek már izgatottan várták édesanyjukat. Hazafelé lelkesen mesélték aznapi élményeiket, ahogy barátaikkal fogócskáztak és azt, ahogy egy másik gyerek összefirkálta az újonnan kapott színezőjüket, melyet az óvónéni csak egy szimpla “Nem szabad!”-dal intézett el.

Mindeközben Inez figyelme egy közeli étterem teraszára irányult, egy ott ülő, feltehetően korai harmincas éveiben járó nőre. Nagyjából hasonló korban lehetnek – gondolta. Irigykedve figyelte a stílusos, üzleti megjelenését, ami alapján – feltételezhetően – magasabb pozícióban dolgozik. Látszólag egyedül van, ám mégsem tűnik úgy, hogy őt ez zavarná.

Romantikus alkatából kifolyólag Inez is ezer éve vágyakozik abba az étterembe, de párja hajhatatlan, mondván, ő jobban szereti az otthoni ételeket, és különben sem engedhetik meg maguknak ezt a luxust. Inez vágyakozva figyeli a stílusos nőt az étterem teraszán. Gondolatban már messze jár az izgalmas óvodai meséktől: túl az otthoni teendőkön, túl a vacsora alapanyagjain, túl a bevásárlás kihívásain. A múltban jár, 10 évvel ezelőtt.

Valahogy mindig is magától értetődőnek tűnt számára az anyaság és a családalapítás. Egészen idáig tulajdonképpen alig fordult meg a fejében, hogy akár más életet is élhetne. Természetes volt, hogy ő ezt akarja. De ma, elnézve ezt a látszólag sikeres nőt abban a stílusos és drága étteremben, elindult benne valami. A kétség apró szikrája. Hirtelen behasított a tudatába a felismerés, hogy talán mégsem azt az életet éli, amit valójában szeretett volna.

Rájött, hogy soha nem állt meg és gondolkozott el mélyebben azon, ő mit akar. Az életében minden adott volt. A neve, amit édesanyja után kapott. A tradicionális családi légkör és a szokásaik. A szülői minta, amit látott gyerekként. A közösség és minden velejáró értékrend. Ebben nőtt fel, mindig ezt látta.

Tulajdonképpen sohasem merült fel benne a gondolat, hogy másképp élje az életét. Nem gondolt erre sose, mert az ő szülei sem gondoltak arra, hogy élhetnének egy olyan életet, ahol beteljesíthetik önmagukat. Egy életet, ahol lelhetnek örömöt és önbeteljesedést a szakmájukban. Egy munkát, ahova nem azért járnak, mert muszáj fizetni a számlákat, hanem azért, mert szeretik a légkört, a kollegákat és a szakmát is, amit csinálnak.

Inez egy pillanatra életében először megáll és elgondolkozik, hogy talán azok a hatások, amik a szüleit és nagyszüleit érték, mára már megváltoztak. Azok a hatások, amik akkor érték a társadalmat, más döntéseket szültek, mint azok, melyek szerint a mai fiatalok élnek.

Egy pillanatra eszébe jut, hogy lehetett volna másként. Élhetett volna máshogy. Dönthetett volna másként. Gondolatait gyermekei kacagása szakítja félbe, rájuk pillantva azt érzi, hogy már nem számít, mi volt, és legfőképp, hogy hogy volt. A jelen számít és a gyermekei kacagása.

Eközben a túloldalon, az étterem teraszán Alíz, az említett stílusos, fiatal nő gondolatait a gyerekek kacagása megtöri. Ekkor figyel fel először az előtte fekvő üzleti tervből, és ekkor pillantja meg a túloldalon sétáló édesanyát a gyermekeivel. Furcsán idegen zaj ez számára, de mégis melengető érzéssel tölti meg, kizökkenti  egy percre az üzleti világból, egészen vissza a gyermekkoráig. A nyugodt, békés és teljesen átlagos gyermekkoráig, amikor még ő maga is testvérével és édesanyjával sétált haza az óvodából.

Szülei a hagyományőrzés hívei voltak, ő maga ezt nem bánta soha. Megnyugtató volt és kiszámítható, mégis számtalan izgalmat rejtett magában az, hogy mindig volt valami, amire várhat. Mindig tudta, mi fog majd történni. Nem voltak meglepetések, ettől pedig biztonságban érezte magát.

Édesanyja fiatalon alapított családot, akárcsak nővére. Alíz maga is a család fontosságára lett nevelve, ám a gimnáziumban valami mégis megváltozott benne. A tradicionális nevelés ellenére úgy döntött, hogy megszakítja a hagyományt. Ott volt benne a vágy, hogy egy olyan életet éljen, ahol nem azért jár dolgozni, mert muszáj és meg kell élni valamiből.

Nem akart úgy élni, mint a felnőttek, akiket ismert maga körül. Olyan életre vágyott, ahol boldog lehet és beteljesítheti önmagát szakmájában és magánéletében egyaránt. Habár boldog, mert szabad és kötöttségektől mentes életet él, ráadásul egy olyan szakmában dolgozik, amiben sikeres és elismert, mégis a látszólagosan boldog családot elnézve eltöpreng azon, hogy vajon a megfelelő életet választotta-e.

Egy pillanatra elönti az anyaság iránti vágy. Elöntik a boldog gyermekkorából fakadó emlékek, és az, hogy talán családanyaként is boldogan élhetne gyerekeivel, akárcsak az édesanya, az út túloldalán.

Alíz a benne rejlő belső konfliktusnak helyt ad, felmerülnek benne a kérdések. Vajon milyen szülő lenne? Vajon ő is tradicionális nevelésben részesítené a gyerekeit, vagy inkább egy reformatívabb utat választana?

Gondolatait telefonjának csörgése zavarja meg. Egy kollegája hívta, aki ismét Alíz szakmai véleményét kéri ki. Ekkor elmosolyodik, hiszen tizenévekkel ezelőtt volt egy álma. Egy álma, hogy önmagát válassza, és azt, hogy egy olyan életet élhessen, ahol nemcsak a hétvégéknek és szabadságoknak él, hanem a hétköznapoknak is.

Az én véleményem az, hogy nem létezik jó vagy rossz döntés, csak döntés – ám minden döntés magában hordozza a kétségeket. Talán részben azért, mert jól szeretnénk dönteni. De ez megint csak egy illúzió. Bárhogy döntünk, mindig van valami, ami elbizonytalanít bennünket arról, hogy jól döntöttünk-e.

Akárcsak Inez és Alíz, mi is megállunk néha egy-egy pillanatra, amikor megpillantunk egy idegent; elgondolkodunk, vajon jobb lett volna az életünk, ha másként döntünk. De ez a pillanat tovaszáll és tovább haladunk a hétköznapjainkban annak ellenére, hogy a kétség továbbra is bennünk szunnyad.

Talán csak egy kiút van a kétségeink rengetegjéből. Az, ha hiszünk abban, hogy az adott pillanatban mindig úgy döntünk/döntöttünk, ahogy az a legjobbnak bizonyul(t) számunkra. Minden döntés következményekkel jár és gyakran bizonyos áldozatok megkövetelésével.

Talán csak arra van szükségünk, hogy a belső hangunkra figyeljünk.

Egy belső hangra, ami a boldogságunk felé navigálna, ha mi azt szabadon engednénk.

Ne feledjük: nincs olyan, hogy jó vagy rossz döntés. Pusztán döntés van, a saját értékrendünk szerint.