Íme, az Y generáció beskatulyázása Téma: Psziché

Ha igaz, amit a „nagyok” mondanak, akkor az Y-generáció tagjaként az alábbi dolgokat kellene éreznem:

A technikai vívmányokkal kapcsolatban azt, hogy „up to date”, vagyis napra kész akarok lenni.
Azt kellene gondolnom, hogy a család és a karrier közötti egyensúlyozásba folyamatosan beletörik a bicskám, és azt, hogy a belső bizonytalanságom szép lassan az egekbe kúszik.
Olyan munkára kellene vágynom, amit szeretek, és fel kellene állnom mindenhonnan, ami nem tetszik.
A döntéseim noha öntudatosságot tükröznek, az árnyoldalaikat nem kerülhetem el: sérült lesz a szociális életem, keményebb és hidegebb leszek az engem megelőző korcsoport tagjainál. Ezzel párhuzamosan viszont boldognak kellene lennem azért, mert ma a „fiataloknak áll a világ”.

Ehhez képest:

Halványlila segéd elképzelésem sincs a technikai vívmányokról, és bár feltalálom magam az újdonságok között is, mindig visszasírom az előző eszközömet, az újat meg bőszen szidom, mondván, “hogy lehetett ennyi bődületes hülye újítást kitalálni, ráadásul ennyire logikátlanul”. Persze ezt csak addig teszem, amíg meg nem szokom az újdonságokat.
A család és a karrier közötti egyensúlyozást még nem érzem, de nincs gyerekem, így nyilván más a helyzet. (A szívatós korszakban levő tacskónk nem minősül annak semmilyen fórumon, ugye? Mert akkor tényleg nincs gyerek.)
Nagyon szívesen dolgoznék abban, amit szeretek, csak nem tudom, hogy mit szeretek. Nyilván tudom, hogy mit utálok és nem azon a területen dolgozom, de hogy mi a hivatásom? Gőzöm sincs. Az tény, hogy eddig felálltam onnan, ahol már nem éreztem jól magamat vagy amit károsnak ítéltem meg a kapcsolatomra nézve, mondjuk a feszített időbeosztás miatt. Szerintem az a munka, amit egy olyan ember végez, aki utálja az egészet, sosem hozza majd az elvárt minőséget, szóval én sem erőltettem.
Néha infantilis vagyok, javíthatatlanul naiv, de azt hiszem jóindulatú. Hol van ebben a hidegség? Sehol. A „fiataloknak áll a világ” szövegtől meg herótom van. Aki 30 alatt jár, azt nem veszik komolyan, aki fölötte van, azt meg már trottyosnak tekintik. Vicc.
Gondoltam megosztom veletek, hogy szerintem az összes séma, előítélet, prejudícium és soviniszta gondolkodás pont ennyire igaz mindannyiunkra – tippem szerint max 20 százalék, ha stimmelt. Senkit nem lehet betenni egy dobozba és nem is lenne szabad.

Mind máshonnan jövünk, mást láttunk, mást tapasztaltunk, más személyiségjegyeink vannak, mást tanultunk. Ha pedig figyelünk a másikra, netán hagyunk teret a gondolataiknak, a végén talán még az is kiderül, hogy a másik sem illik az általunk kreált dobozba.