Kötelező olvasmányok: modernizáljunk, vagy sem? Téma: Karrier

Az utóbbi idők liberális szellőinek fújdogálása megdönteni látszik a poroszos iskolarendszer addig szilárdnak tetsző metódusát – a fegyelmezéstől kezdve a számonkérésen át egészen a kötelező olvasmányokig. Szerény személyem jelenleg csak az olvasmányok problematikáját kívánja taglalni, így az alábbiakban az következik.

A liberális oldal kedvelt, gyakran emlegetett dogmája az oktatás megreformálásának szajkózása – kezdve a kötelező olvasmányok lecserélésével. Egyesek szerint ezek a könyvek már semmiféle releváns információval nem szolgálnak a jelen kor gyermekeinek, ellenben fárasztók, unalmasak és nehezen emészthetők.

Tehát amikor az általános iskolás nebuló ne adj’ isten véletlenül a tanárnőre koncentrál öt másodpercig – annak ellenére, hogy Piroska néni nem villog, nem sípol, nem vérzik, nem robban fel, valamint nem lehet elkapcsolni –, és eljut a prefrontális lebenyébe Nemecsek Ernő története, akkor ott a gyermek okkal fordíthatja figyelmét valami másra, hiszen miért is érdekelné Nemecsek Ernő, amikor számára ez irreleváns ismeretanyag. Nem igaz?

Nos, véleményem szerint nem. Én azt gondolom, hogy az irodalmi kánon nem véletlenül vált azzá, ami. És ha egy irodalmi alkotás ennek a kánonnak a része, annak bizonyára nyomós oka van. (Természetesen a valódi kánonra gondolok.)

Nem kívánok belekezdeni az „ezek a mai fiatalok” kezdetű, ütvefúró frekvencián előadott monológba, legyen elég annyi, hogy a 2000 után született gyermekek ingerküszöbe, figyelem hányadosa, általános értékrendje és hajviselete hagy némi kívánnivalót maga után szerintem.

Természetesen nem gondolom, hogy az összes kötelező olvasmányunk jó úgy, ahogy van, ahogy azt sem akadályoznám meg egy Jókai-összesből emelt barikáddal, hogy némi vérfrissítésben részesüljön az olvasmányok listája, pusztán csak azzal az állítással vitatkozom, hogy feltétlenül alkalmazkodjunk a változó világhoz, benne a gyerekek változó igényeivel.

Én igenis azt gondolom, hogy a kánont képező irodalmi művekben ott rejlik az érték, és ha ezt egy gyerek manapság nem képes felismerni, az nem a műalkotás hibája. Sokkal inkább vissza kellene vezetnünk őket abba a világba, ahol képesek ezt megfelelően interpretálni, ahelyett, hogy silányabbnál silányabb művekkel traktáljuk őket. Hogy miért?

Mert az irodalom katartikus hatással bír, de csak a valódi irodalom, amely a kánon részét képezi. Emlékszem, hosszan zokogtam, amikor végeztem a Pál utcai fiúkkal, mélyen megérintett Nemecsek Ernő története, katarzisban részesültem. De hasonló volt a helyzet a Kő szívű ember fiaival is, szerelmetesen rajongtam a könyvért, és teljesen letaglózott az utolsó pár fejezet. Az Antigoné-t már meg sem merem említeni.

Itt azonban kitérnék arra, amit még én is problémának érzek, ha a kötelező olvasmányok képezik a csevej tárgyát. Sok mű nem a megfelelő életkorban van prezentálva a diákok számára, sőt, kifejezetten visszás, traumatikus élményt szerezhetnek a hatására. Ilyen például a Kincskereső kisködmön, melyre mindenki sűrű keresztvetés kíséretében emlékszik csak vissza, hogy soha többet az életben. Gyerekfejjel, szinte a csattogós lepkével a hónunk alatt, kicsit nehezen emészthető élmény Móra Ferenc ifjúsági regényként prezentált szoció-horrorja.

Ezt a furcsa rendszert a gimnáziumban is megismételték, ugyanis a kilencedikes, tizennégy éves tanulók torkán az Antigonét és a hasonlóan derűs görög drámákat nyomták le, holott nem feltétlen álltak még készen a megfelelő értelmezésre. A múlt idő csak az én múltamra vonatkozik, mert a rendszer máig sem szűnt meg, vígan él és virul azóta is.

A történet ezen aspektusa valóban némi módosításra szorul, nem kétség, azonban ez nem változtat azon, hogy helytelennek tartanám, ha Kosztolányi, Márai vagy Dosztojevszkij helyett azokat a bizonyos vörös pöttyös könyveket vagy skandináv krimiket olvastatnánk a kamaszokkal, amelyben csak azzal a dilemmával szembesülnek, hogy főszereplőnk a vámpír vagy a vérfarkas ágyéka tájába szeretne-e férkőzni.