Mikből nem kellene kinőnünk még huszonévesen sem?

A felnőttkor görcsösen igyekszik kiölni belőlünk mindent, amit gyerekként még büszkén képviseltünk. Az anyagi terhek, a felelősség, a monoton életvitel és a társadalom elvárásai minden erejükkel azon vannak, hogy semmi jónak se jusson hely a gyerekkorból. Márpedig vannak szokások, tulajdonságok és mentalitások, melyeket mindenképpen megérné magunkkal vinnünk a húszas éveinkbe is.

Bátrak és naivak vagyunk

No persze nem teljes mértékben kell megőriznünk a gyermeki naivitást, de kis porcióban kifejezetten hasznos, ha hiszékenyek maradunk. A gyermeki naivitás teszi lehetővé, hogy bátran vetjük bele magunkat az ismeretlenbe, hogy nem félünk az új kihívásoktól. Emiatt a mentalitás miatt hisszük el, hogy a „lehetetlen” nem létezik, emiatt vagyunk képesek még a mások által “lehetetlennek” hitt dolgokat is megvalósítani. 

Álmodozunk

Gyermekként még elhisszük, hogy akárkik lehetünk. Eszünkbe sem jut, hogy esetleg nem egy fontos és boldog ember válik belőlünk. Merészebbnél merészebb álmokat dédelgetünk, de nem csak elérhetetlen célokként, hanem sziklaszilárd jövőképként tekintünk rájuk. Aztán arcon töröl a felnőttkor és szépen sorban úgy vágjuk kukába az álmainkat, ahogyan az emberiség vágja az óceánokba a műanyaghulladékot. Nem kéne lemondanunk egy álmunkról sem, örökké bíznunk kéne abban, hogy bármi lehetséges.

Apróságoktól is izgalomba jövünk

Emlékeztek még, mennyire izgatottan vártuk gyerekként a Jézuskát? Vagy hogy a családi nyaralások előtti este alig tudtunk elaludni? Esetleg arra, hogy a szülinapi zsúrunk előtt milyen élettel telik voltunk? Na és arra, hogy mekkora örömöt okozott, ha a gép egy általunk kívánt pattogós labdát dobott ki? Vagy amikor volt Hupikék törpikés fagyi a boltban? Szuper lenne, ha huszonéves korunkban is megtudnánk őrizni azt a képességünket, ami miatt a legapróbb dolgoknak is fülig érő szájjal tudunk örülni. Gyermekként a legapróbb eseményekben is megláttuk a szépet, a jót, ez pedig valószínűleg az egyik legjótékonyabb és leghasznosabb tulajdonságunk volt.

Nyitott gondolkodásunk van

Gyermekként még mindenre és mindenkire vevők vagyunk. Nyitottan állunk az új ötletekhez, az új feladatokhoz, az új emberekhez. Az idegenekből barátokat, az új tevékenységekből pedig pillanatok alatt hobbikat faragunk. Felnőttként már sokkal zárkózottabbak leszünk, pedig jó lenne, ha megőriznénk a nyitott személyiségünket és vevők maradnánk az új kalandokra, új ismeretségekre, új kihívásokra.  

Nem törődünk a múlttal

Kicsikként még nem haragudtunk sokáig senkire, a sérelmeinket pillanatok alatt elfelejtettük. Ha megbotlottunk, pár percig sírdogáltunk a lehorzsolt térdünk miatt, de a következő pillanatban már teljesen elfeledtük a történteket. Felnőtt fejjel évekig is képesek vagyunk magunkban hordozni a haragot, a megbántottságot, a csalódottságot, a keserűséget, pedig ezek csak rontanak a lelki állapotunkon. Jó lenne, ha huszonévesen is olyan könnyen engednénk el a sérelmeinket, mint gyermekként tettük.

Nem félünk szeretni

Gyermekként nem törődtünk a következményekkel, nem gondoltunk arra, hogy valaki megbánthat vagy elhagyhat minket. Feltétel nélkül, vakon szerettünk és főként ennek a mentalitásnak köszönhettük, hogy mi magunk is rengeteg szeretet kaptunk. Huszonévesen, túl az első csalódásokon már sokkal óvatosabbak és megfontoltabbak vagyunk, ám így lehet, hogy csak magunkat fosztjuk meg a lehetőségektől.

További cikkek: