Mindennek rendelt ideje van – Lejárt szerelem Téma: Psziché

Ahogy a Bronxi mese Sonnyja is vallja: „Az embernek az életében csak három csodálatos szerelme lehet. Úgy jönnek el, mint a legnagyobb ökölvívók, kábé tízévente. Rocky Marciano, Sugar Ray Robinson, Joe Louis.” Ezt a mondatot olvasván elgondolkodtam: szerencsémre – vagy épp piszok nagy szerencsétlenségemre –, 23 éves koromig már háromszor is megtapasztaltam azokat a ritka, mámoros, szinte már irritálóan szerelmes-rózsaszín pillangókat. Háromszor, nagyon erősen, és nem, nem tízévente jött. Rövidek voltak, de nagyon is igaziak – csak épp lejárták az idejüket.

Beleábrándulás

Úgy tartják, hogy igaz szerelem egyszer van az életben, ritka mint a fehér holló. Hogy is szokták ezt mondani? Azt hiszem, valahogy úgy, ha az igazi egyszer csak betoppan az életedbe, akkor azt majd „biztosan tudni fogod”. Olyankor amúgy mi van, ha mindegyiknél ugyanezt éreztem? Azt a „hűha”-érzést, amikor érezhető a mennyország földi levetülése, és amitől meg is lehet rémülni, mert embert meghazudtolóan intenzív, túlvilági. Ezt nem lehet szavakkal megmagyarázni, tollal leírni, hangszerrel megszólaltatni vagy épp ecsettel lefesteni – ezt csak érezni lehet, szóval be is fejezem azt, hogy megpróbáljam leírni a lehetetlent.

Illúzió? Önámítás?

Szóval: nem tudtam, hogy ver-e a sors azzal, hogy ezt már háromszor megéltem és el is vesztettem, vagy épp kiválasztott, és tálcán rakosgatja elém azokat a lehetőségeket, amiket sokan egy életen át nem kaphatnak meg. Bevallom, még a hamis szerelem ténye is megfordult bennem. Hiszen három! A három az “túl sok”. Legalábbis azt mondják, túl sok. Derült égből kitört villámcsapások voltak, amikre nem voltam felkészülve sehogy sem. Jól megcsaptak, jól megrémítettek, de mégis hagytam, hogy átjárjanak.

Mindennek rendelt ideje van

Viszont szerelembe esni sokkal könnyebb, mint egy életen át szeretni. Ezt pedig sokkal könnyebb leírni, mint elfogadni és megérteni. Számomra mindhárom egyszerű, hétköznapi szerelem volt, amit ők is, és én is túlfujtunk: már nem égett, lejárta az idejét – és azt hiszem, ez így van a legnagyobb rendjén. (Persze mikor vége lett, fájt. Ezt nem lehet máshogy leírni, mert jobban fájt a fájásnál, hiszen mindháromra esküdni mertem volna, mindhármat elhittem, mindháromban azt éreztem: megérkeztem.)

Észre se vettem, amikor kifolytak a gondolataimból, már titkon sem gondoltam rájuk. Amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan el is múltak. De mégis, hiszem, hogy szerelem volt mindhárom, még ha sokan ezt nem is gondolják annak. Méghozzá olyan szerelem, ami lejárta az elrendeltetett idejét, és ami – szerencsére – nem került felesleges megbolygatásra. Nem lett elrontva, nem lett túlidealizálva, csak át lett élve, hogy elvégezze a dolgát: tanított, sebzett, fellegekbe jutatott, történelmet változtatott, világnézetet formált, hogy a következőre felkészítsen – és ennyi.

Igen, a következőre.

Szeretni, elengedni, beengedni, újra szeretni.

Mert mindennek rendelt ideje van.

De még így is:

1 + 1 ≠ 2

1 + 1 = 1