Nem akarok az lenni, aki az elképzelt jövőkép meghiúsulása miatt állandóan szorong! Téma: Karrier
Mit csinál egy átlagos fiatal felnőtt? Elmondom: vakon tapogatózik a levegőben, miközben kétségbeesetten próbálja megfogni a boldog, biztos jövőhöz vezető lufikat. Nagy a nyomás ugyebár, dönteni kell. Az óra ketyeg.
Mi, fiatalok, nagyon furcsán érezzük magunkat, mert azt mondták, egyszerű a boldogsághoz vezető út. Egyetem, munka, karrier, család. Se több, se kevesebb. Tanuljunk jól, szerezzünk egy diplomát, hogy legyen egy boldog, sikeres jövőnk – mi ezt azonban az élet startvonalában állva egyáltalán nem látjuk ennyire fekete-fehérnek.
Hogy miért is nem?
Mert mi vagyunk az a generáció, aki rájött, hogy milyen fontos a saját akarat. Az a generáció, aki szeretni akarja a munkáját teljes szívével, és aki a saját útját akarja megtalálni. Az a generáció, aki nem akar megelégedni sem a kényszermegoldásokkal, sem a robot élet tompító szépségével. De legfőképp az a generáció, aki nem fél kitörni a megszokott, társadalmilag elfogadott sémákból a saját emberi boldogságának érdekében.
Pontosan ezért nehéz.
Mert könnyű elvégezni egy szinte hasraütésszerűen kiválasztott egyetemet, viszont borzasztóan nehéz megtalálni azt, ami flow-t idéz elő bennünk. Nehéz megtalálni, de meg akarjuk találni, és meg is fogjuk találni. Lehet, hogy nem 18 évesen. Az is lehet, hogy nem 25 vagy 30 évesen. De akkor már biztosan, amikor kellő mértékű önismeret áll rendelkezésünkre. Az önismeret pedig idő. Persze nem semmittevős, hanem kőkemény munkával és önmagunk folytonos újrafogalmazásával eltelt idő.
A hivatás egy önismeretből fakadó személyes vízió, ami lehetővé teszi, hogy a mindennapi tevékenységünket örömmel végezzük el, meggátolva ezzel azt, hogy az évek múlásával eltévelyedett fosszíliának érezzük magunkat.
Ez megvalósíthatatlan lenne?
Nem hiszem.
Még úgy sem, a kapunyitási pánik sűrűjében nézelődöm. De csinálom: hatszor elesek, négyszer felállok, egyszer megfordulok, háromszor kikerülök, kétszer átugrok, párszor megállok, aztán megint nekifutok teljes erővel – majd megérkezem.
Amit biztosra tudok az az, hogy nem akarok az lenni, aki 55 évesen jön rá arra, hogy más elvárásai voltak a munkával és önmagával kapcsolatban. Épp ezért nyitott szemmel járok és jóízűen belekóstolok az összes lehetőségbe, amit az élet elém dob.
Nem akarok és nem is fogok az lenni, aki az elképzelt jövőkép esetleges meghiúsulása miatt állandóan szorong: egyszerűen bízok magamban a nehezítő körülmények, az elém dobott akadálypályák ellenére is.
Nem szeretném, hogy magam helyett a társadalmi elvárások alakítsák az életem, mert nem akarom még megkockáztatni sem, hogy 10 év távlatából a kiégés tünetegyütteseit produkáljam.
De legfőképp nem akarok félni attól, hogy nem élek mintaszerű, tökéletes forgatókönyv szerint megírt életet, hogy lemaradok a lehetőségekről, a családalapításról, vagy bármi másról.
Nem akarom elfogadni, hogy valaha, valamihez túl késő, vagy túl korán lenne.