Tanárként Budapesten – „Akár írhatnék is a Tankerületnek, hogy egyből a főbérlőmnek utalják a pénzem” Téma: Karrier

Hogy milyen indíttatásból lettem magyartanár? Mert be vagyok szopódva a fikcióba. A fikció a mindenem. Az olvasás és a szövegalkotás szeretete, az irodalomcsinálással való kísérletezés az, ami a tanári pályára vezetett. Mindig is lenyűgözött, hogy belemerülhetek mások által alkotott kis világokba, ráadásul jól megválasztott szavak egymás mellé rendezésével akár én is teremthetek „a semmiből világokat”^[1].

A fikciónak viszont csak akkor van igazán értelme, ha valahogy párbeszédbe tud kerülni a valósággal. Ezt a kézzelfogható valóságot jelenti számomra az iskola. A nyüzsgő folyosókat, a tantermeket. Az „amit most látsz, az tényleg van”^[2] élményét. Úgy érzem, az egyetlen önazonos cél számomra talán nem is lehet más, mint az, hogy nap nap után a kis- és nagykamaszoknak is megpróbáljam megmutatni annak a teremtő erőnek a szépségét, melyet az írás és az olvasás jelent.

Persze sokáig, igazából még a diploma megszerzése után sem voltam benne biztos, egyáltalán akarom-e, hogy ennyi tanulással töltött év után újra becsöngessenek. Az, hogy ódzkodtam az iskolától, valahol az én gyengeségem is, de azért magáról az iskola intézményéről is elmond valamit. Azok a piros hiányjelek, a naplófelcsapások, a gyere-ki-felelnik talán mélyebb nyomot hagytak bennem, mint azt be merném vallani magamnak. De talán pont azért lettem mégis tanár, hogy megpróbáljam másképp csinálni.

Hogy mi a legnehezebb ezen a pályán?

A legnehezebb az, hogy nem akarok csalódást okozni a diákjaimnak, mégis sokszor érzem azt, hogy pofára ejtem őket. A tananyaggal, a tőlük igencsak távol álló szövegekkel. Mert pont az lenne a lényeg, hogy magyarórán a diákjaimat foglalkoztató, az ő életüket és a mi közös valóságunkat érintő kérdésekről is beszélhessünk különböző, jól megválasztott irodalmi szövegeken keresztül. A szakmai elkötelezettségemnek pedig elsősorban az ezen beszélgetések iránt tanúsított felelősségérzetre kell irányulnia. És ezzel a felelősségérzettel megy szembe például az, hogy a hetedikeseimmel többek között Zrínyi Miklós Szigeti veszedelmének részleteit, Jókai Mór A nagyenyedi két fűzfa c. „beszélyét”, valamint a Szent Péter esernyője c. Mikszáth-regényt kell elolvastatnom. Mert nem az irodalmi kánonból, abból a sok száz lélekből kellene kiindulni, akik egymás kortársaiként évről évre ott lüktetnek a tantermekben. Az utóbbihoz kellene hozzárendelni az előbbit, és nem fordítva. Zrínyi, Jókai, Mikszáth (és még folytathatnám a sort) irodalmi jelentősége vitathatatlan, viszont most már ott tartunk, hogy egyáltalán nem kapunk tőlük levegőt a teremben. Nincs mese: szellőztetni kell.

Hogy miért akarok mindenáron Budapesten élni?

Mert szeretem a fővárost, és a legtöbb barátom, ismerősöm is itt él, ráadásul van valami megfoghatatlan vonzalom is ebben a városban, amit nem tudok hova tenni, néven nevezni, mégis ideköt. Talán, mert itt jártam egyetemre. Talán, mert Kosztolányi és József Attila is itt élt. Talán a hidak, talán a Hadik miatt. Talán, mert itt voltam szerelmes először. De leginkább mindez együttvéve.

Hogy mi a helyzet az anyagiakkal? That’s so fucked up. Igencsak nagy kihívás tanárnak lenni Budapesten. Tudom, hogy ha jól akarom csinálni, idővel talán egy valamirevaló pedagógus is válhat belőlem, de azt érzem, ki van húzva a lábam alól a talaj. A munkámban évről évre magabiztosabb vagyok, viszont az iskola falain kívüli „felnőtt” világban egyre frusztráltabb, és ez – bár természetesen próbálom a kettőt elhatárolni egymástól – szép lassacskán sajnos visszahathat a munkámra is. Arról van szó, hogy egy egészséges biztonságérzethez valamennyi pénz is kell(ene). És attól tartok, az önbizalomnak sem árt, ha van valamennyi „dublonunk”.

Egyik jó barátom viccelődött azzal a minap, hogy akár írhatnék is a Tankerületnek, hogy ötödikén egyből a főbérlőmnek utalják a pénzem. Keserű vicc ez, persze, de találó: a keresetem valóban megegyezik egy budapesti panellakás egy havi bérleti díjának összegével, amivel önmagában még semmi probléma sem lenne, csakhogy ennek a jó részét ténylegesen a lakhatásra is kell fordítanom.

Hitegethetem magam (és hitegetem is), de tanárként valójában nem tudok boldogulni Budapesten. Nem tudom eltartani magam, és – így huszonkilenc évesen – iszonyatosan frusztráló, hogy miközben függetlenedni szeretnék, a szüleim támogatására szorulok. A mérhetetlen lelki támogatás mellett, melyet kapok tőlük, édesanyám rendszeresen utal nekem, édesapám jóvoltából havonta „leehetem” a virtuális zsebében lévő összeget, öcsém pedig időnként vásárol nekem egy-egy stílusosabb ruhadarabot, hogy egy kicsit elegánsabban nézzek ki. Nagynéném kevéske nyugdíjából is rendszeren kapok valamennyit zsebpénz gyanánt. Amíg élt, Isten nyugosztalja, nagyapám is támogatott, most pedig mamám teszi ugyanezt, ha időnként hazalátogatok: nézzem meg, ott a párnán vagy a terítőn van számomra valami, tudja, nem sok, de talán jól jön. Hogy jól jön-e?! Sokszor csak ezekből az összegekből tudom feladni a csekkeket, tudok elmenni fogászatra. (És akkor arról még nem is beszéltünk, mégis hogyan lehetnék úgy magyartanár, hogy nem vásárolom meg a fontosabb kortárs irodalmi alkotásokat, hogy nem megyek el színházba megnézni egy darabot, mielőtt a gyerekeknek színházlátogatást szervezek, meg úgy egyébként is, persze.)

A helyzet tehát sajnos az, hogy a családom számára is lemondással jár, hogy tanár vagyok a fővárosban. Ők az én mecénásaim. A támogatásuk nélkül nem tudnám ezt csinálni. Nem élhetnék Budapesten. Nem lehetnék tanár. Én pedig évről évre fenntartom ezt a diszfunkcionális működést azzal, hogy a tanári pályán maradok. Csak remélhetem, hogy egyszer valahogy meg tudom hálálni nekik, amit eddig kaptam tőlük, illetve bízom abban, hogy nem volt hiábavaló beindítani ezt a kihívásokkal teli „családi vállalkozást”. Azt viszont nem tudom, meddig húzhatom ezt így, hogy „mikor lesz a nyűtt vonóbul bot”^[3].

De nem picsogni panaszkodni szeretnék. Az én döntésem, hogy tanár vagyok, és vállalom. Ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy valami stratégiát kellene vinnem az életembe. Tudom, hogy az lenne a „felnőtt” döntés, hogy otthagyom a tanári pályát vagy legalább a fővárost (vagy esetleg mindkettőt), és elkezdek végre – a társasjátékok világából vett metaforánál maradva – egy kis „dublont” termelni, valamint némi győzelmi pontot is bezsebelni. Ezt a döntést azonban nem vagyok hajlandó meghozni, mert az olyan lenne, mintha magamat hagynám ott.

Hogy mi a legszebb ebben a munkában?

Amikor a diákjaim megmutatják saját, féltve őrzött írásaikat, hogy mondjak róluk véleményt. Vagy amikor már érettségizett diákok üzennek, hogy segítsek, mert egy vita során felmerült, hogy mi a különbség a romantika és a mágikus realizmus között. Amikor utólag megköszönik, hogy az első egyetemi gazdaságpszichológia-órán a többiekkel ellentétben nem pislogtak döbbenten, amikor szóba került a Maslow-piramis, a szublimáció vagy Sigmund Freud. Hogy az élet sűrűjében vagyok. Hogy egyáltalán nem érzem munkának. Hogy időnként össze-összekacsintunk a kollégákkal a tanáriban, mert tudjuk: csináljuk mindenáron. Vagy amikor kicsengetés után azt mondják, tanár úr, ez egy jó óra volt.

Ezekért próbálok egy kinyitható kanapé, egy sarokba száműzött televízió, egy akkumulátor nélküli laptop, egy íróasztalként használt étkezőasztal, egy cipzáras gardrób, két sárkányfa és egy könyvespolc társaságában napról napra valóságot csinálni a fikcióból.