Y generációs nyavalygás vs. valódi probléma

„Mi baj a mai fiatalokkal?” Egyáltalán lehet bármi baj velünk? Egyetemre járunk, tanulunk, munkát keresünk, dolgozunk, karriert építünk, randizunk, párkapcsolatban vagyunk, családot tervezünk. Nem bonyolult, nem?

„Bezzeg a mi időnkben!”

A „felnőttektől” mást sem hallunk, minthogy nekünk mennyire könnyű, hiszen ők megteremtették nekünk a szabadságot, létrehoztak nekünk egy biztonságos otthont. Nekünk már nagyon jó, mert mi tanulhatunk nyelveket, könnyedén elutazhatunk külföldre és bármilyen munkát vállalhatunk. Különböző ösztöndíjprogramokra pályázhatunk, akár a tengerentúlon is. Ezek ellenére mi mást sem csinálunk, csak panaszkodunk és hisztizünk, hogy nekünk milyen nehéz az élet, pedig boldognak kéne lennünk az élet adta rengeteg lehetőségtől. És különben is. Meg bezzeg az ő idejükben.

A szüleinktől megkaptunk mindent, amit valaha akartunk, (a szerencsésebbek legalábbis biztosan). Néha még kérnünk sem kellett. Ők minden nap, minden percében arra törekednek, hogy mi boldogok legyünk. Mi pedig ezért nagyon hálásak is vagyunk.

A kapunyitási pánik létezését mégsem tagadhatjuk

Viszont az elvárt önállóság kapujában állva azért elgondolkodunk azon, hogy a saját céljainkért szeretnénk-e átlépni azon a kapun, vagy valami más, külső elvárásnak szeretnénk-e eleget tenni? Tényleg olyan vonzó a sok lehetőség, ami előttünk áll? Ijesztő belegondolni abba, hogy a mai döntéseink az egész jövőnket befolyásolhatják. Nem csoda, hogy kételkedünk önmagunkban, a képességeinkben és legfőképp az életutunkat meghatározó döntéseinkben.

Ezt a fajta stresszérzetet sokan annak tudják be, hogy nagy a hajtás az egyetemen, hogy meg kell felelni a szülőknek vagy, hogy magasabb pozíciót szeretnénk elérni a munkahelyen. Ezek összessége előbb-utóbb depresszióhoz vezethet. Sokan nem hogy nincsenek tisztában a kapunyitási pánik fogalmával, de legtöbben még csak nem is hallottak róla. Pedig ott van bennünk, szinte mind érezzük, átéljük.

Van, aki szenved tőle, van, aki nem tud mit kezdeni az érzéssel, de olyan is van, akit felpörget, motivál. Utóbbi azért elég ritka.

De mit is jelent valójában a kapunyitási pánik?

Legegyszerűbben a következőképpen lehetne megfogalmazni: az élet első negyedének végén diagnosztizálható sajátos krízisállapot. Kutatók szerint a mai huszonévesek depresszióját nevezhetjük kapunyitási pániknak, mely során a lehetőségek sokasága nem tesz minket boldoggá. Viszont egyenesen boldogtalanok leszünk tőle.

Robert DuPont pszichológus szerint a kapunyitási pánik tulajdonképpen egy azonosulási zavar, ami során a fiatal nem tudja eldönteni, hogy a saját vagy a média és a közvetlen környezete elvárásainak kell- e megfelelnie. A korcsoport legfőbb problémái: a nyugtalanság, a félelem, a depresszió, a nagy stressz mind összefüggnek a felnőtté válással. A huszonéves azért is hiheti, hogy valami nincs rendjén vele, mert az össztársadalmi vélekedés szerint ez az az áhított időszak, amikor mindenki igenis jól érzi magát.

Továbbá a frusztrációt kiválthatják még a kortársak látványos sikerei, a média által sugallt önmegvalósítás mögé képzelt elvárások – vagyis, hogy hol kéne már tartani –, és persze a hirtelen meggazdagodott tizenévesek körüli hírverés. Ma már egy gyereknek is lehet saját videoblog csatornája a YouTube-on, amin keresztül nagyobb egzisztenciát teremt egy-egy videóval, mint egy huszonéves hónapok alatt egy jól fizető munkahelyen. Meglepő, hogy ezek után képtelenek vagyunk elhinni, hogy két diploma és négy idegen nyelv ismerete elég lesz?

Ráadásul a social media platformok rá is dobnak egy-egy lapáttal a „márpedig te sosem leszel elég jó” érzésre. Biztosan veled is előfordult, hogy a metrón pörgetted az Instagramot, a Facebookot vagy a Twittert, és azon gondolkodtál, hogy miért van tele a saját news feed felületed mások színes koktélos fotóival, szánsájn-dizsi-napszemüveg hashtagjeivel? Vagy, hogy miért minden harmadik ismerősöd sztorija egy repülőgép ablakából fotózott kép valamelyik tenger fölött? Vagy egyszerűen mások hogyan tudják összhangban tartani a munkát, a tanulást, a párkapcsolatukat és a karrierépítést, amíg te otthon ülve negyvenkettedjére olvasod ugyanazt a mondatot ugyanazon a PPT dián, amit egy órával azelőtt is elolvastál hatvanszor.

Huszonévesnek lenni óriási kihívás

Ez az a kor, amikor még az is frusztrációt okoz, hogy hogyan köszönjünk a fogorvosnak, aki több, mint 10 éve a szánk egészségéért felel. 12 évesen még elment a „csókolom”, de 22 évesen már nem csak mi érezhetjük ezt kínosnak, egy „jó napot kívánok”-nál viszont egy leheletnyit mégis intimebb a kapcsolatunk. Így marad a zavart „helószia” félénk integetések között. Ugyanez a helyzet a szomszéddal vagy a szülők kollégáival is. És ez gáz. Ha ilyen apróságnak tűnő dolgokon rágódunk, hogyan lehetnénk képesek két-három munkahely közül a legjobbat kiválasztani? Hogyan tudnánk eldönteni, hogy folytassuk-e a tanulmányainkat külföldön ezzel hátrahagyva mindent? Vagy hogyan tudnánk eldönteni bármi mást?

Valószínűleg ez most úgy hangzik, mint egy újabb Y generációs nyavalygás, mert jó dolgunkban nem tudunk mit kezdeni magunkkal. De ideje tudomásul venni ennek a problémának a létezését, mert igenis szükségünk van segítségre.

A cikkhez felhasznált forrásokat itt, itt és itt találod.

További cikkek: