2020, te tolvaj!

Amikor először láttam a neved leírva, ámulatba ejtett a kecsességed. Hattyú nyakú ketteseid, kerekded nulláid, feszességed, rendezettséged, harmóniát sejtető megjelenésed. Rémlik, mintha vártam volna rád, hogy majd elhozod a harmóniát nekünk is, hogy általad mi is rendeződünk, kiteljesedünk és olyan határozottan állunk bele a valóságba, mint ahogy te állsz olyan megingathatatlanul és ígéretesen.

Ma már tudom, ezt csak én akartam gondolni rólad

Ez az én asszociációm volt. Mert hát „légy pozitív”, „te döntesz”, „kezedben az életed” és hasonlók. De te kiraktad a bójákat az utakra, hogy legyen mit kerülgetni, legyen min bosszankodni, legyen mitől lelassulni. Hisz te csak jót akartál, küldeni a jeleket, hogy „állj, rossz az irány és a tempó!”. Igaz, megváltás voltál azoknak, akik évek óta csak vágták a dzsungelt  énidő és közös élmény nélkül. Már azt se tudják megmondani, hogy a testük vagy a lelkük halt meg előbb.

Márciusban elhoztad a tavaszt, és hoztál hozzá időt is, hogy láthassuk. Voltak, akik hedonistaként fürödtek az ajándékodban, és voltak, akik lefagytak, mint én is. Igen, döbbenten álltam a kimerevedett valóságban, a ritmusvesztésben, hisz nem volt tapasztalatom, mit is kellene tennem. Hogyan élvezzem az ajándékod? Ajándék volt? Hisz fizettem érte! Neked adtam a  biztonságérzetemet, a terveimet, a már felépített és működő dinamikám, a mindennapi emberi kapcsolataimat.

Mi is volt az ajándék?

Az idő és a lehetőség? Idő és lehetőség lassulni, gondolkodni, átértékelni, feladni, újrakezdeni, mást csinálni, időnként csak úgy lenni? Próbálkoztam. De te csak toltad az arcomba a világjárvány adatait, a természeti katasztrófákat, a gazdasági összeomlás közelségét, hogy igenis érezzem rosszul magam, mert ehhez én is hozzájárultam. Időnként persze kecsegtettél a vastagodó ózonréteggel és egy átalakuló, szebb világképpel, nehogy már feladjam.

Most meg dolgod végeztével lelépsz kikezdhetetlen eleganciáddal, és itt hagysz mindent, amit felforgattál. Küldetésed véget ért. Tükröt tartottál. Volt, aki bele mert nézni, volt, aki nem. Volt, aki csak félve odasandított, és volt, akinek erre sem volt ideje. Mert elfejtetted arányosan osztani az ajándékot. Te egyedül se tudtál arányt tartani, mégis ezt kéred tőlünk? Tőlünk, akik több milliárdan vagyunk?

Tudod egyáltalán, mit hagytál magad után?

Bizonytalanságot mindenkiben. Lesz-e munkája, fizetése, egészsége, türelme? Mi marad meg az online oktatásból, online megbeszélésekből? Meggyógyul-e az online rendelésen? Meglátogassa-e a nagyit? Hány doboz vitamint egyen per hó? Hányadikként csatlakozzon, ha mégis van mit ünnepelni? Teszteltesse magát? Kérjen védőoltást? Meddig tart ez az egész?

Az elhúzódó bizonytalanság félelmet generál. Ösztöneink azt súgják, üss vagy fuss. De nincs hová futni. Hisz TE, 2020 mindenütt ott vagy. Hát ütünk. Egymást, magunkat, sokszor csak a luftot a levegőbe. Feszültség ül a hétköznapokra, mint őszi köd a városra. Belopózik az otthonokba, az emberi kapcsolatokba, felerősíti a lelki és testi terrort. Fénycsóvát lő a különbségekre, meglebbenti a szőnyegeket, melyek alól cikázva futnak el a gondosan odasöpört dolgaink. A magány már nem csak éjjel kopogtat és nem csak ott, ahol eddig járt.

Közben osztjuk a sallerokat magunknak is ész nélkül. „Hát nem igaz, hogy ennyi kényelmetlenségtől már kiakadunk! Dédszüleink megéltek a háborút, az ellenforradalmat, mi meg itt azon nyavalygunk, hogy nem ülhetünk be egy kávéra sehová. Hogy nem igaz, hogy képtelenek vagyunk átstrukturálni az életünket, hogy nem járunk örömtáncot, hogy itthon lehetünk biztonságban.”

Hé, 2020! Nem jó ám veled élni!

Nem fair, hogy itt lopakodsz körülöttünk, és nem igazán tudjuk, mire készülsz. Mindig és mindenhol ott vagy, és csak arra vársz, mit lophatnál még. Mert lopni fogsz az tuti. Még nem tudjuk, mikor, de már eltűnt a bejáratott életünk. Kijelzőkre kerültek, akik fontosak nekünk. Eltűnt az ünnepek meghittsége, eltűntek az ölelések, az illatok. Eltűnt a perc, amikor a nézőtéren minden apró szőrszál vigyázban állt rajtunk, amikor egy koncerten üvöltve próbáltunk feszültségmentesíteni. Eltűntek az ismerős pillanatok… Te loptál el mindent! Ne is tagadd!

De látod? Mégis megtanultunk veled élni!

Biztatjuk egymást, hogy majdcsak lelépsz már! Hogy elmúlik a gyomorremegés, fellélegzik a tudattalan, és visszakapjuk a korábbi életünket. Melyiket is? Azt, ahol az ÉN elvált a MI-től, és teret, időt, hatalmat követel magának? Mohón habzsolja a világot, de nincs ideje megismerni önmagát, a másikat meg minek? Azt az életet, ahol az ÉN villanásnyi életéhez képest gigantikus lábnyomot hagyva válik a boldogság nyüszítő jelképévé? Vagy azt az életet akarjuk folytatni, ahol a MI még oly erősen létezik, hogy az emberek ölik egymást az isteneikért, mert képtelenek belátni és elfogadni, hogy hinni és szeretni nem csak egyféleképpen lehet? Tényleg ezt akarjuk visszakapni?

Bocs tolvaj, a kérdés nem neked szól. Te csak teszed a dolgod. Lopsz, hogy tudjuk, volt már valamink, és számba vegyük, mi maradt.

Bárcsak lopnál még!

Ellophatnád például a haragunkat, a dühünket, a kapzsiságunkat, a csőlátásunkat, a hitetlenségünket, az önzőségünket, a félelmeinket és a bénultságunkat is.

Félve kérdezem… loptál már annyit, hogy elhiggyük, ezekre már nincs szükségünk? Vagy csak átöltözöl, átkeresztelkedsz és ezután 2021 leszel?

Igazad van. Ez már nem a te döntésed…

 

További cikkek: