4 műsor, ami a képernyő elé szegez, és nem mindig értem, hogy miért Téma: Énidő

Mindenkinek akadnak tagadásra méltó szokásai. Mit csinálok olyankor, amikor azt mondom, hogy bocsi, most nincs időm? Néha egész értelmes dolgokat, máskor pedig pont azt, amit most bemutatok négy (szégyen)pontban. Amennyiben lehetőséged van rá, egészítsd ki a listát! Soha nem lehet tudni, hogy mikor lesz az embernek túl sok szabadideje.

Keeping Up with the Kardashians

A Kardashian nevet szinte az egész világ ismeri, annak ellenére, hogy a „lényegüket”, a történetüket elmondani lehetetlen. Ezt látni kell. Ha pedig egyszer láttad őket, akkor rájössz, hogy nem is kell a lényeget keresni. Az egész család olyan messze áll a kemény munka világától, mint Kanye West az Egyesült Államok elnöki székétől. Ezek után, hogy tovább növeljék az amúgy is tetemes családi vagyont, kemény áldozatot kellett hozniuk: egy saját valóságshow-t indítottak.

Kinyílt a titkok kamrája, és megismerhettük a Kardashian és a Jenner család mindennapjait, munkahelyi életüket, benne: örömmel-bánattal, sírással-kacagással, veszekedéssel, üvöltözéssel, szeretetteljes kibékülésekkel, rengeteg kapcsolattal és gyerek születéssel. Igazából már három- négy évad után abbahagyhatták volna – e helyett lett húsz –, de ki hagyta volna ki Kylie Jenner ajakfeltöltését, Kim Kardashian elbaltázot implantját vagy épp Kim és Kanye West közös gyerekének, North Westnek a születését? Azt nem mondom, hogy senki, de a fél világot képernyő elé szegezték.

Még csak ahhoz hasonlót sem tettek le az asztalra, amiért hírnévre méltók lehetnének, mégis úgy uralkodnak a média felett, ahogy eddig még senki. Nem utolsósorban pedig megerősítették az Istenbe vetett hitemet. Ha az élet épp sanyarúra vált, és azt gondolom, hogy Isten nem szeret, mindig eszembe jut, hogy teremthetett volna a Kardashian vagy a Jenner család egyik sarjának. De nem tette.

The Circle USA

Bár kevés trash realityt nézek – azt hiszem, hogy ezeknek száma ki is derül ebben a cikkben –, de ez a műsor véleményem szerint teljesen új szintre emelte a valóságshow műfaját. Nyolc játékos lakik egy épületben, de nem látják és nem is hallják egymást. Mindenki kap egy saját, bekamerázott lakást, ami a külvilágtól teljesen el van zárva. Az egyetlen lehetőséget, hogy megismerjék egymást és kommunikáljanak, a Circle (Kör) nevű közösségi platform adja. Mielőtt beállítják a profiljukat, mindenki eldöntheti, hogy ki szeretne lenni: adhatják önmagukat, de készíthetnek kamu profilt is. A legtöbb kamu profilos valamelyik barátjának, rokonának a fotóit használja.

Amikor a Körben vannak, bizonyos feladatokat kapnak, emellett a játékosoknak barátkozni kell, népszerűséget szerezni, mert a legkevésbé kedvelt játékost letiltják. Ezeket a személyeket egy ideig újakkal helyettesítik – ennek egy ideig semmi értelmét nem láttam.

A játékosok bizonyos időközönként, népszerűség szerint rangsorba kell állítaniuk egymást. Innentől kezdve, a két legnépszerűbb játékos közösen kell eldöntse, hogy ki az, aki nem folytathatja a játékot. Közben barátságok születnek, bizalmi kapcsolatok alakulnak ki, amelyek tovább nehezítik a döntést, főképp, ha a két döntő személy más-más szövetséghez tartozik.

A siker titka nem az, ha hitelesek és őszinték, hanem az, ha valaki zseniálisan tud kommunikálni, vagy ebben az esetben másokat megvezetni. Egy nagy pluszpont tőlem, amiért nem csináltak belőle egy Barátok közt-öt, hanem pont annyi rész van egy évadban, hogy nincs idő megunni.

Egy amerikai, francia, brazil és britt szezon után – az utóbbi háromból csak részleteket láttam – két érdekes következtetést vontam le. Az első, hogy mennyire megmutatkoznak a kultúrák sajátosságai, egy azon körülményre, élethelyzetre, mennyire másképp reagálnak országonként. A második pedig, hogy a lelkem mélyén amerikai vagyok, velük tudtam a legjobban azonosulni. Ha épp nem zargat senki, egy jó könyv, film, vagy egy kis maszatolás a konyhában, és boldog vagyok.

Terrace House – Tokyo

A Terrace House című műsorban hat embert castingolnak – három fiút és három lányt –, beteszik őket egy menő lakásba, és mindössze annyi a dolguk, hogy éljenek. Bármikor elhagyhatják a házat, a munkahelyüket is megtarthatják, így sok külsős helyen is nyomon követhetjük őket. Ha valaki úgy dönt, hogy neki ennyi elég volt, akkor kiköltözhet, és már a következő részben kapunk helyette egy új lakót.

Nincs műsorvezetés, nincsenek erőltetett interjúk a játékosokkal, sem túláradó tapsvihar. Van viszont egy stúdió, ahol szintén hat ember ül egy képernyő előtt, velünk együtt nézik a műsort, közben kommentálják, beszélgetnek, viccelődnek, vagy épp próbálnak okosabbak lenni a másiknál. Bár az elején nem igazán láttam értelmét ennek a szálnak, végül be kellett lássam, hogy néha igazán jó hangulatot adnak a műsornak.

A dráma természetesen itt sem maradhat el – lévén, hogy a társkeresés az egyik cél –, azonban szinte mindig sikerül kulturáltan megoldani. Sokkal értelmesebb vitákat folytatnak, mint amit várunk egy reality műsor szereplőitől, néhol még inspirációt is nyújtanak.

Bár néha nehéz követni a japán szinkronhangot az angol felirattal, mégis élvezhető. Ha valaki valamennyire szereti a reality világát, akkor mellélőni nem lehet vele.

The Middle

A The Middle viszont már kicsit kilóg a sorból, lévén, hogy sorozatról beszélünk. Ennek ellenére néha az volt az érzésem, hogy a Győzike-show amerikai változatát vetítik le előttem.

Egy olyan családi komédia, aminek a lényege, hogy soha nem jutnak egyről a kettőre. Ha sikerül is megoldaniuk egy problémát, akkor is csak épphogy. Azonban a Heck-családot pontosan a középszerűség alsó határának súrolása tette szerethetővé. A helyzet az, hogy közel sem súlytotta őket semmilyen természeti katasztrófa. Sok tekintetben bőséges munkát fektetnek abba, hogy lepukkant életet éljenek. Bár vágynak arra a fényűző életre, amit a szomszédban élő Donahue-ék élnek, valahogy soha nincs erejük – kedvük meg pláne –, hogy tegyenek érte. Ehelyett inkább megmaradnak az általuk is elítélt Glossner-ékhez hasonló életszínvonalon.

A műsornak van egy sajátos humora, képes szórakoztatni is, azonban egyáltalán nem az a sorozat, ami tele van izgalommal és kihagyhatatlan. Talán ezért is nem találtam még senkit, akivel beszélni tudnék róla. Amivel mégis az ember szívébe lopja magát az az, hogy meg sem próbálja bemutatni azt az idillt, amit a reklámokban vagy az influenszerek agyonfilterezett képein látunk. Arról szól, hogy egy nagyon szürke, és sikeresnek közel se mondható életben is lehet boldog lenni – ezzel együtt pedig a műsor megmentette magát a trash reality vádjától.

Ahogy Frenkie Heck is megfogalmazta a sorozat végén: „Hey, anybody can be happy with a boat and twenty houses. It takes a lot of love to be happy in a mud hole.”