5 tévhit, amivel huszonévesen áltattam magam Téma: Psziché

Minden életszakasznak megvannak a maga önámításai, apróbb tévképzetei. Huszonévesen, életünk erejében azonban még inkább hajlamosabbak vagyunk a nonszensz gondolatok létrehozására. Nem gondolom, hogy egy bizonyos fokig ez feltétlen probléma lenne, néha kifejezetten erre van szüksége az embernek, de ennek ellenére a tisztánlátás sosem árt – csak ugye néha fáj. Leggyakoribb önámításaim, listába szedve.

„Még annyi időm van!”

Nem sokszor, de azért előfordult, hogy azt mondtam: „Még előttem az élet, ugyan hova siessek?” Nagy hazugság nem volt benne, hiszen tényleg előttem volt – és van is. Aztán a diplomaosztómon, amikor egy hosszú, piros szőnyegen sétáltam az idős bácsik felé, egyszer csak beütött: „Tyűha, mintha csak egy hónapja lett volna, hogy beültem életem első egyetemi órájára”.

A következő arculcsapás pedig akkor ért, amikor felhívták rá a figyelmem, hogy az 5 éves osztálytalálkozó idén lesz esedékes. Öt év! Maximum két éve ballagtam el! Ekkor jöttem rá, hogy tudatosabban kell kezelnem a saját időmet, törekednem kell arra, hogy a maximumot hozzam ki az adott pillanatból, mert sokkal gyorsabban száguldanak az évek, mint amit ép ésszel fel lehet fogni.

„Az lehetek, aki csak lenni akarok!”

Sokat gondolkodtam azon, hogy ezt így le merjem-e írni, ugyanis ezt csak féligazságnak – vagy még annyinak sem – gondolom. Igen, mindenkinek megvan az esélye arra, hogy az legyen, aki lenni akar, hogy egy olyan munkakörben dolgozzon, amiben kiteljesedhet, ez az esetek többségében azonban csak rengeteg “előmunka” és “életlogisztika” árán érhető el – nem pedig szempillantás alatt, varázsütésre.

Mert nem könnyű egy olyan munkát találni, ahol éhenhalás és számlahalmozódás nélkül is önmegvalósíthatunk. Időbe telt belátnom, hogy a való életben bizony semmit sem adnak ingyen: ha tetszik, ha nem, jelenlegi világunk a pénz körül forog, döntéseink nagy részét elsősorban ennek függvényében határozzuk meg. Hiszem, hogy lehetünk azok, akik lenni szeretnénk, foglalkozhatunk azzal, amivel szeretnénk, csak nem feltétlenül azonnal, egy szempillantás alatt. Hanem akár sok-sok-sok évnyi munka és logisztika árán. 

„Ha jól tanulok, sikeres leszek!”

Iskolás koromban ötöst akartam szerezni még abból is, amit egyszerűen rühelltem, ugyanis a jegyek motiváltak. Ezt akkor még nem kérdeztem meg magamtól, de most már igen: minek? Nem attól leszek majd sikeres, ha az 1-5-ig terjedő skála maximumát érem el! A jegyek valójában mit sem érnek, talán még valódi tudást sem mérnek. A központi rendszer szerinti értékelés megfelelésre tanít, nem pedig képességre. Így visszagondolva azt kívánom, bárcsak hidegen hagyott volna a jegy azokból a tantárgyakból, amelyeknek semmi értelmét sem láttam. Bárcsak azt a rengeteg időt és energiát, amit ezekbe a tantárgyakba öltem, abba fektettem volna bele, ami valóban érdekelt. A siker rengeteg mindenen múlik, de merem állítani, az iskolai átlag nincs közte.

„Ha jól nézek ki, jól fogom magam belülről is érezni!”

Életem legnagyobb önámítása – de merem kockáztatni, majdhogynem az összes nőé. Ha az ember szomorú, valljuk be, jól esik egy új cipő, egy új felső, vagy bármi más, amitől szebbnek érezzük magunkat. Ez azonban nem más, mint pillanatnyi tűzoltás. A belső munkát sohasem fogja helyettesíteni az új frizura öröme, egy újabb csinos fekete ruhától pedig nem lesz nagyobb az önbizalmunk. Csak foltozgatja az űrt, nem pedig megoldja a problémát.

“Az idő majd mindent begyógyít!”

Frászt. Az idő csak tompítja a múltat és az azzal kapcsolatos sérelmeket, negatív élményeket. Az idő sok mindenre képes, például szépítésre és tompításra, de gyógyításra semmiképp sem.  Saját bőrömön kellett nekem is megtapasztalnom, hogy a feldolgozás nem idő, hanem belső munka eredménye.