51 óra: amikor a vanból ninccsé lettél – Búcsú egy baráttól

Kegyetlen zsarnok a halál, elbitorolja tőlünk a legfontosabb dolgokat. Különösen igaz ez, ha váratlanul tör ránk, és minden előjel nélkül ragadja el mellőlünk azt, akit szeretünk. Ilyenkor tombolnak bennünk a miértek, és nemcsak az elvesztett személyt siratjuk meg, hanem azt is, ami még hátra lett volna: a jogtalanul ellopott időt, félbehagyott vágyakat, kimondatlan szavakat. Néhány héttel ezelőtt egy közeli barátom távozott közülünk. Fiatal volt, életerős és vidám. Pont ezért hatott rám olyan bénítóan az, ami még akkor is felfoghatatlan és fájdalmas, ha számít rá az ember. Most tőle búcsúzom.

Utoljára egy almát kaptam tőled. A kavicsos járólappal kirakott hátsókertedben beszélgettünk, te a szokásos lelkesedéssel, csillogó szemekkel meséltél arról, hogy megint főztél a wokban valamit. Volt benne tejföl meg paprika, erre emlékszem csak. Az udvaron egy kopott, fémvázas íróasztal állt. Mondtad, vigyem el, én meg kérdeztem, mi a fenének, hát most kezdek egy másik országban új életet.

Azért mentem, hogy elköszönjek tőled. Nem sejtettem, hogy ez a búcsú örökre szól, hogy évek telnek majd el, néha felbukkansz, aztán eltűnsz megint, és végül olyan űrt hagysz magad után, amit más betölteni képtelen. Az almát hazafelé ettem csak meg, közben a Lea Bridge Road aszfaltjára potyogtak a könnyeim.

Egyszer láttalak még, pont egy évvel később. Akkorra már megjártam a poklot; valahogy kiszöktem a halál markából, pedig az orvosok szerint nem sok esélyem volt rá. A rakparton kávéztunk, az augusztusi forróság a fák árnyékába kergetett. Te az álmaidról meséltél, azzal a megingathatatlan és belülről fakadó optimizmussal, amivel mindig elhitetted velem, hogy téged nem nyomaszt a világ, nem gyötör semmilyen kétely.

Bennem egy új élet cseperedett. Pici volt még, nagyjából akkora, mint egy keményhúsú, éretlen füge. Neked mondtam el először. Félve említettem csak meg, pedig nem voltam soha babonás – ezt az egyet leszámítva persze. Akkor, a betegségem után, maximum hét évet jósoltak nekem az orvosok. Idén telik le. Én még itt vagyok, te már nem. Mondd, Balázs, szerinted igazságos ez?

Amikor utoljára beszéltünk, vidéken voltam anyámnál. Ugyanabban a szobában kaptam az utolsó üzenetet tőled, ahol pár nappal később a halálhíredet. Rossz vicc, mondtam a volt főnökömnek és írtam is rögtön neked. Kopogtak a percek, rázott a hideg, a 30 fokos melegben kötött pulcsiban feküdtem a takaró alatt és nem csináltam mást, csak vártam a választ tőled. Biztos írsz majd, ha nem te, akkor más, hogy tévedés volt, vagy tényleg csak tréfa az egész. Ólmos súllyal a vállán vánszorgott az idő, és pont ilyen lomhán járt át a félelem, éreztem, ahogy sejtről sejtre haladva bitorolja el a testemet. Minden perccel kínzóbb lett a csönd és erősebb a bizonyosság bennem: te már nem létezel.

51 óra. Ennyire tudtam szűkíteni az időt, amikor a vanból ninccsé lettél, és könnyen lehet, hogy az igazsághoz soha nem is jutok közelebb. Csütörtökön a jövőről beszélgettünk, pénteken még életben voltál; ezt a barátodtól tudom. De, hogy szombat és hétfő között vajon mikor veszítettelek el? Fogalmam sincs. Nem tudom, észrevétlenül mentél-e el, azzal a szelíd csendességgel, ami rád az életben is oly jellemző volt? Vagy egetverő robajjal, mint a villámsújtotta szomorúfűz, amikor kettéhasadva a porba dől, de még utoljára megrengeti maga körül a földet?

Tudod, Balázs, sosem gondoltam volna, hogy egyszer a halálodról fogok írni. Ízlelgetem magamban a szavakat, jobb lenne kiköpni őket, mégis tuszkolom lefelé a torkomon. Mert tudom, nem lesznek helyettük mások, kedvesebbek vagy szebbek, amik képesek lennének ezt az űrt betapasztani bennem. Nem beszélünk többet álmokról, előttünk álló lehetőségekről, masszőr sem leszel már, és nem vársz majd augusztusban a Duna partján sem, ahogy ígérted.

Sokáig köntörfalaztam; egyszerűen képtelen voltam kimondani, hogy meghaltál. Úgy éreztem, ezt a húsba metsző végességet én tényleg nem bírom el. Elvesztettem az egyik legfontosabb barátomat. Ennyit mondtam csak, ha kérdezték. Mintha még megtalálhatnálak valahol; mondjuk egy labirintusban, ahol a frissen nyírt sövénybokrok között kószálnál. Én meg ott állnék a kijáratnál és kiabálnék neked, hogy gyere már ki végre, mert az, hogy te bent ragadj, egyszerűen nem lehetséges.

Hiába próbálok bármit is mondani, gombóc ül a torkomban és szorít a mellkasom. Fátylat borított rám a csend. Magába húz, beburkol, tompán lézengek ebben a hangtalan ürességben. A szavak lüktetnek belül, ahogy a szív is; kár, hogy nem a tiéd.

Mikor utoljára beszéltünk, mérges voltam rád, mert évekig nem jelentkeztél. Már félig eltemettelek, írtam neked akkor, tettetett haraggal, miközben hatalmas kő esett le a szívemről, mert végre tudtam, jól vagy. Aggódtam érted, ahogy mindig, mintha az első perctől kezdve éreztem volna, hogy az a semmihez sem mérhető különlegesség, ami belőled fakadt, csakis tiszavirág-életű lehet. Azt ígérted, most már itt leszel, bármikor elérlek majd. Ezer dolgot kérdeztem volna még tőled. Lesz még rá időnk bőven, gondoltam. Ezt a tévedést talán sosem bocsátom meg magamnak. Ahogy azt sem, hogy nem hoztam haza egyetlen emléket sem tőled; azt az ütött-kopott asztalt, vagy bármi mást. Akkor legalább lenne valami kézzelfogható nyoma annak, hogy voltál egyszer nekem.

A főnököm azt mondta, rajtad kívül nem ismert senkit, akit mindenki szeretett. Mások szerint a világ legkedvesebb embere voltál. Nekem a káoszban az állandó, bánatban a vigasz. Amikor kicsúszott a lábam alól a talaj, újra és újra felemeltél. Hogy hányszor sírtam neked, nem tudnám megmondani; és végső soron most sem teszek mást, miattad sírok neked.

Megbízható voltál és kiegyensúlyozott. Szilárd és erős, akár a vastagtörzsű nyárfa, ami vaskos gyökerekkel kapaszkodik a földbe, és közben lombjával az ég aljáról söpri le a fénycseppeket. Egy huncutszemű gyerek, amikor otthonról csomagod jött, máskor meg kényelmes öregúr, ha péntek este, munka után meghívtalak egy sörre. Te mondtad nekem azt, hogy hétévente az ember sejtjei megváltoznak. Pont ennyi ideje jöttem el Londonból. Ki tudja, az is lehet, hogy ezekkel az új sejtekkel már nem is ismernélek.

Lassan két hete hagytál itt, törött vagyok és üres, mint a váza, ami az ablakon beszökő, váratlan szél miatt az asztalról a padlóra esett. Nem tudom, lesz-e idő, amikor megértem, hogy ez a távolság, mint egy mély szakadék, most már örökre itt feszül közöttünk. Mikor nem várlak már vissza, és nem gondolok úgy erre az egészre, mint valami olyasmire, amin majd túl leszünk egyszer; ami elmúlik, és mi ugyanott folytatjuk, „ha már nem leszel halott”.

Tessék, kimondom: meghaltál, a franc essen bele. Az egyetlen dolog, amit most érzek, hogy nem akarok egy olyan világban élni, amiben te már nem létezel. Mégis vonszolom magam előre, egymást kergetve múlnak el a napok. Talán holnap már nem lesz olyan sós a könny, üres a világ, hamis az ígéret. És mégis, mi az, ami vigasztal? Hiszek benne, hogy ha a fizikai valódban már nem is lehetsz itt, mindannyian hordozunk magunkkal egy darabot belőled. Őrizgetem hát az én apró részemet.

Itt vagy minden lélegzetvételemben, el nem hangzott kérdésemben, befejezetlen álmaimban, hangtalan rettegésben. Az aprószemű hóesésben, minden dupla szívverésemben, az elfolyt szemfestékben, a rücskös és zsíros sonkavégekben. A hajnali túlórában, a zaccos, híglevű kávéban, a mandarin ízében és minden jó döntésben. A rosszakban is persze, bár csak az ég tudja megmondani végül, melyik milyen volt.

Igyekszem átadni másoknak ezt az apró darabkát, ami belőled nálam maradt. Elvégre is tudnia kell a világnak, van még önzetlen emberség a Földön. Én például véletlenül találtam rá egy londoni gyárban, könyékig elmerült a sonkák között. Örökké vidám volt, szótlanul is bölcs és mindvégig igaz. Én pedig nagyon szerencsés vagyok, hogy ha csak egy rövid időre is, de ismerhettem őt.

További cikkek: