Szívemben Született Afrika I. rész – Amikor egy álom valóra válik Téma: Énidő

Az általános iskola felső tagozatának első felében mélyen meg voltam róla győződve, hogy én bizony tengerbiológus leszek. A gond akkor kezdődött, amikor ráébredtem, hogy a biológia és a kémia – a két dolog, ami ehhez a legjobban kell – finoman szólva sem a kedvenceim és nem is vagyok belőlük különösen jó.

,,Én is Afrikában szeretnék dolgozni!”

Nyolcadikos koromban aztán egy nap felvitt minket az osztályfőnökünk a könyvtárba, hogy meghallgassunk egy, az éppen aktuális témahétbe illő előadást. Arra már nem emlékszem pontosan, hogy miről szólt az előadás, de az az érzés a mai napig megvan bennem, hogy miközben hallgattam belém hasított a felismerés: „Te jó ég! Hát én is valami ilyesmit szeretnék dolgozni! Én is bajba jutott embereken szeretnék segíteni és Afrikában szeretnék dolgozni”.

Nem túl nőies szakma

Az előadás után odamentem az előadóhoz és megkérdeztem, hogy mi a munkája, és hogy mit is kell tennem akkor, ha én is ezt szeretném csinálni. Elmondta, hogy humanitárius békefenntartóként dolgozik, majd gyorsan azt is hozzátette, hogy nem ajánlja, mert itthon nincs ennek megfelelő képzés és hogy ez egyébként sem egy túl nőies szakma, a lányok nem ilyesmit szoktak választani. Engem persze ez a része a mondandójának már akkor sem érdekelt, tudtam, hogy nekem nem számít, mások mit szoktak vagy mit nem szoktak, én ezt szeretném csinálni és ezt is fogom csinálni!

Férfi szakma – női szakma

A mai napig egyébként visszatérő momentum, hogy az embereket megdöbbenti, hogy „Nőként Afrikába jársz?”, „Ez amúgy is veszélyes, de nőként?”. Persze bizonyos értelemben értem, hogy mi áll a megdöbbenés hátterében és azt is tudom, hogy a legtöbb esetben nem rossz szándéktól vezérelve kérdezik ezeket a dolgokat. De pont emiatt szeretek minél több kislánnyal is beszélgetni és elmesélni a történetemet, arra biztatni őket, hogy bármire képesek lehetnek, amit csak elterveznek és közben csak reménykedek, hogy egyszer sikerül majd meghaladni ezt a „férfi szakma – női szakma” besorolást.

Makacsul kitartottam

Amikor először elkezdtem a környezetemnek mesélni arról, hogy én eldöntöttem, Afrikával fogok foglalkozni, teljesen megdöbbentette őket az elhatározás, hiszen senki nem volt körülöttem, aki ilyesmit csinált volna. Úgy teltek el az évek, hogy az általános vélekedés az volt, csak álmodozok, majd úgyis kinövöm és egyébként is mennyi az esély arra, hogy ez megtörténhessen? Én mindezek dacára, vagy ki tudja, lehet, hogy éppen ezért, makacsul kitartottam az elhatározásom mellett és egyszerűen tudtam, én Afrikával fogok foglalkozni. Megnéztem sok filmet, elolvastam sok könyvet, mind a két egyetemi képzésemnek olyat választottam, ami ebbe az irányba vezet, majd pedig elmentem gyakornoknak egy Afrikával foglalkozó civil szervezethez. Szórakoztató volt látni, ahogy a szeretteimben egyre inkább elkezdett motoszkálni a gondolat, hogy hú, hát lehet, hogy én ezt tényleg komolyan gondolom.

A legnagyobb ajándék

Rögös volt az út és kanyargós, de végül 10 év várakozás és készülődés után 2017-ben végre jött a lehetőség, hogy elutazhatok a kontinensre, ráadásul Ugandába, ami amúgy is különösen közel állt a szívemhez. Amikor bejelentettem a szüleimnek, hogy elérkezett az idő, pár hónap múlva utazom, megdöbbentek ugyan, de azt hiszem mégsem érte őket váratlanul, hiszen akkor már évek óta hallgatták tőlem, hogy erre készülök. Aggódtak értem és azóta is aggódnak minden egyes alkalommal, de soha nem mondták, hogy ne menjek, soha nem próbáltak meg visszatartani, hanem támogattak, ahogyan teszik ezt azóta is. Azt hiszem látták, hogy ez mennyire fontos nekem, hogy micsoda eltökéltség van bennem, hogy valóban ez az, amire vágyom és bíztak bennem annyira, hogy ne próbáljanak megállítani. Én azt hiszem ez a legnagyobb ajándék, amit a szüleitől kaphat egy gyerek, a képességet, hogy merjen valami igazán nagyról álmodni, a bizalmat és támogatást, hogy bele merjen vágni és a biztos hátteret, hogy tudja, ha bármi rosszul sülne el, nincs egyedül.

Két út van

Ahogy közeledett a kiutazásom napja egyre jobban izgultam. Akik már jártak Afrikában azt mondják, hogy ez a hely két dolgot válthat ki az emberekből. Vagy örökre beleszeretsz és mindig visszavágysz vagy soha többet nem szeretnél menni. Egyszerűen nem tudtam másra gondolni csak arra, hogy 10 évet az életemből ennek a dolognak szenteltem, most itt állok a kapujában, végre megtörténik és halálra vagyok rémülve, hogy mi lesz, ha csalódok, ha kiderül, hogy ez mégsem nekem való? Szerencsére nem így lett. Kiszálltam a repülőből az entebbei reptéren és egy megmagyarázhatatlan, végtelenül megnyugtató otthonosság érzés fogott el.

Két helyen otthon

Ekkor egy hónapot töltöttem Manafwában, abban a kelet ugandai faluban, ahová azóta is visszajárok. Ez alatt az egy hónap alatt ott hagytam a szívemből egy óriási darabot, egy olyan helyen ahol soha nem jártam azelőtt és azóta két helyen vagyok otthon.  Már ez az első út után tudtam és éreztem, hogy nekem ezzel a hellyel dolgom van, hogy nem hiába vezetett az utam ide, elhatároztam, hogy szeretnék még visszatérni és segíteni. Elindítottam a Szívemben Született Afrikát, akkor még csak egy olyan Facebook-oldalnak, ahol megosztottam az ott tapasztaltakat és próbáltam felhívni az emberek figyelmét arra, hogy milyen fontos az összefogás és a segítség. Nem sokkal később létrehoztam egy programot, amely kifejezetten a nőkkel foglalkozik, az ő helyzetükön szeretne javítani.

A csapat

Ez aztán minden várakozásomat felülmúlva akkorára nőtt, hogy tavaly januárban elindítottam a saját civil szervezetem egy fantasztikus csapattal, akik közül sokakkal már korábban is dolgoztam együtt afrikás jótékonysági projektekben. Lelkesedésünk azóta sem lankad, sőt, egyre csak nő: iskolát építünk, gyerekeknek segítünk, orvosi missziókat szervezünk, a női program pedig már lassan 3 éve zajlik. Idén februárban útjára indítottuk a ,,84 nap” elnevezésű projektünket, amely programjai alapvetően olyan témákkal foglalkoznak, amelyekkel már eddig is dolgoztunk vagy elkezdtünk dolgozni: a menstruációs szegénység, a „period shaming”, a családon belüli- és szexuális erőszak, a gyermekházasság és leányanyaság, valamint a lányok és az oktatás helyzete.

Akiket nem hall a világ

Az volt az álmom, hogy segíthessek. Hogy a hangja lehessek azoknak, akiket nem hall a világ és azt hiszem, annyira szerencsés vagyok, hogy pontosan ezt csinálhatom. Mára elmondhatom, hogy a szívügyemnek, a legnagyobb szenvedélyemnek élek és nem tudom elképzelni, hogy bármit a világon szívesebben csinálnék.