„Nehezen tudunk megfelelően kritizálni, a legkevésbé kritikát fogadni” Téma: Psziché

A kijárási tilalom remek lehetőség arra, hogy egy kis spoilert kapjak a nyugdíjas élet mindennapjaiból. A sarokban ülve nosztalgiázom a fiatalkorom nagy pillanatain, nem találkozom emberekkel, a legizgalmasabb témám az ebéd, és lassan már ott tartok, hogy a saját mondataimat idézem a beszélgetések során. Ebben a kiszolgáltatott helyzetben mindenféle szocializációs lehetőséget meg kell ragadni, úgyhogy letéptem magamról a négynapos atlétatrikót, és belevetettem magam az internet bugyraiba.

A legnagyobb magyar influenszerek egyikét követtem nyomon, és megdöbbentett a kritikához való gyerekes, hisztérikus hozzáállása. Egészen megdöbbentő, hogy 1,2 millió ember elfogadja, sőt követendőnek tartja azt a mentalitást, amivel rendelkezik, de elsősorban nem őt kell elővenni a téma kapcsán.

Magánemberként is gyakran szembesülünk kritikával, amit könnyen érezhetünk személyes sértésnek abból adódóan, hogy az önérzetességünk miatt nem tudjuk azt a helyén kezelni. A 21. században ez a folyamat, információs csatorna diszfunkcionálisan működik: nehezen tudunk megfelelően kritizálni, a legkevésbé kritikát fogadni.

A kritika

A kritika egy publicisztikai műfaj, amely egy művészeti vagy szellemi alkotás elemzését végzi, értékelési szempontként pedig a kultúra aktuális állapotát veszi alapul. Ahhoz, hogy valamit kritikának hívjunk, meg kell felelnie a kritika műfaji sajátosságainak. Szükség van kritikai szemléletre, illetve előfeltétel, hogy a Kritikusnak legyen egy szoros viszonya az adott művészethez.

Ebből szükségszerűen következik, hogy a nagy nehezen szavakba öntött komment – „túl rövid, hosszú, nem tetszik a megfogalmazás” – nem jelent valódi kritikát: ez pusztán egy ember véleménye, amiben ő a saját ízlésének megfelelően értékel valamit, amivel éppen találkozott. Nem összeszedett, nincs benne publicisztikai igény, hiányzik a kritikai szemlélet, a kulturális alap megléte pedig finoman szólva is megkérdőjelezhető. Építő kritikának szánhatjuk, de ne csapjuk be magunkat, hogy ennyi elég a kritika megírásához.

A kritizálók hibája

A gond az, hogy a kommentek többségéhez a Kritikus felsőbbrendűsége és arroganciája párosul. Amikor kritikát fogalmazunk, azt érezzük, hogy a Szerző fölé kerülünk, és teljes kegyetlenséggel belegázolhatunk az Alkotóba, hiszen „csak őszinték vagyunk”. Megmondhatjuk neki, hogy mit kellene másképp csinálnia ahhoz, hogy elnyerje a tetszésünket, és mivel mindenhol találkozunk a szlogennel, hogy „számít a véleményünk”, tévesen abból indulunk ki, hogy a Szerzőnek el is kell nyernie a tetszésünket, egyetértésünket, elismerésünket. A kritikaként szánt véleményünk azonban még mindig csak a véleményünk: jogunk van hozzá, meg is köszönhetik, de nincs kitüntetett szerepe a teremtésben.

A kritikát kapók hibája

A kritika fogadójánál sem jobb a helyzet. Mindig úgy tekintettem egy Művészre, mint valakire, aki nálam több. Az az ember létrehozott valamit, amibe jó eséllyel beletette a teljes szakmai összeszedettségét, ráfordította az idejét, az eredetiségét, olyat alkotott, amihez hasonlóra én nem lennék képes: számomra tehát megfoghatatlan és elérhetetlen szinten van.

Az Alkotónak ez viszont ez kevés, azonnal alászáll a piedesztálról. Nem bánja, hogy bemocskolja magát a kommentek harcmezején, helyre tesz mindenkit, aki szót emel az Ő terméke, alkotása ellen. Mindenkihez van egy rossz szava, passzív-agresszív megnyilvánulásokkal elértéktelenít mindenkit, akinek van bátorsága megkérdőjelezni azt a csodát, amit ő létrehozott nekünk.

Ezt még nagyobb szereptévesztésnek érzem, mint amikor a kisnyugdíjas kinyilatkoztatja, hogy miért élvezhetetlen a mai fiatalok zenéje. Gyakran írok értékeléseket, és azok a gyártók, akik megértéssel és méltósággal viselik a kritikát, mindig szimpatikusabbak. Legyen bármilyen mocskolódó a megjegyzés, ők elnézést kérnek, amiért az ügyfél nem elégedett, biztosítják arról, hogy több van termékükben és hajlandók a kellemetlenséget valamilyen úton-módon kompenzálni, amire aztán az ügyfél vagy nyitott, vagy nem. Hisznek a termékükben. Amikor higgadtan fogadják a kritikát, és nem próbálnak visszatámadni, elgondolkodom azon, hogy a lepontozás mögött elképzelhető, hogy az ügyfél gépezetében kell keresni a hibát.

Ha a gyártó elszámoltatja az értékelőt a véleményéért, vagy hivatkozni kezd arra, hogy előtte hány vevő volt elégedett a termékkel és megparancsolja, hogy vonja vissza az értékelést, akkor az a benyomásom, hogy a gyártónál nincs rendben valami. Bármennyire is szeretem őket, akármennyire is jó a termékük, érzelmi döntést fogok hozni, és a konkurens, méltóságot és kiegyensúlyozottságot mutató céget fogom választani.

Jöjjön néhány klasszikus kritikára adott válasz, amit örökre el kellene felejtenünk:

„Nem ért hozzá, nem kell vele foglalkozni” 

A kritika fáj, és a „nem ért hozzá, nem kell vele foglalkozni” típusú gondolatmenetben feloldódik a szorongásunk. Magától értetődik, hogy kizárólag a másik fél hozzá nem értéséből fakad a véleménye. Vitatja azt, hogy lehet valakinek jóízlése úgy, ha közben nem tetszik neki a „Művész” tevékenysége. Na és ha tényleg nem ért hozzá? Csak azért, mert valaki nem ért hozzá, attól azt még meg tudja állapítani, hogy mitől számít az adott dolog objektíven is minőséginek. Nem vagyok fényképész, nem értek a fényképezéshez, de az nekem is gyanús, ha rossz helyen van a fókusz és belelóg a fotós ujja a képbe.

„Ki vagy te, hogy kritizálod?”

Rátapintanak a lényegre, nem vagyok elismert mulatós zenész, tehát egy senki vagyok. Sajnálom, nem tudtam, hogy akkor lesz jogom véleményt nyilvánítani a zenéről, ha végignyomok egy esküvőt Bihardancsházán. Majd ha megmutatom, hogy én jobban csinálom, akkor kritizálhatok. Itt az a félreértés, hogy a kritika nem arról szól, hogy nekem mit kellene jobban csinálnom, hanem hogy az alkotónak miben kellene fejlődnie. Kedveskedő gesztus a kritika megfogalmazóját aktív önfejlesztésre kényszeríteni, de ez nincs viszonyban a kritika tárgyával. Megint nem az érvekkel vitatkozunk, hanem a másik személyét kezdjük ki és hiteltelenítjük el.

„Biztos menstruál”

A kritika érvénytelen, mert túl érzékeny személytől származik. De akkor, ha történetesen tényleg menstruál, akkor mi van? Tegyük fel, nem vitte le valaki a szemetet annak ellenére, hogy megígérte, és eljön a számonkérés pillanata. A mondás használóját a legkevésbé sem zavarja, hogy fingszag van a konyhában, és az almáról a matrica sem fér bele szemetesbe. Neki ez teljesen természetes, sőt kívánt állapot. A probléma valójában a barátnő fiziológiai túlkapásával van ugyebár. Kényelmesen át lehet hárítani a másik személyére az igénytelenségünket, neki van problémája, hiszen amit csinálunk, és ahogy csináljuk, az továbbra is hibátlan.

A kritikát meg kell tanulni objektíven kezelni, nem személyeskedésnek venni

Ha nem fogadjuk el és úgy döntünk, hogy reagálunk rá, akkor értelmi válaszra kell törekedni, és nem számít, mennyire vagyunk felháborodva. Bármennyire is kényelmes, nem sportszerű a kritika megfogalmazóját negativitással vádolni, sem az életkorára, sem más körülményre hivatkozva elértékteleníteni a személyét. Ha fontos a diskurzus, akkor kommunikáljunk, érveljünk a másik véleménye ellen, gondolkodjunk.

Még úgy is, hogy ez a nehezebb út.