Levél életem megkínzott férfiaihoz Téma: Psziché

Egyszer már említettem, hogyan tépem ki magam ellentmondást nem tűrően egy kapcsolatból, ha ütött az óra. Fejvesztve menekülök, hátra se pillantva, levegő után kapkodva, majd biztonságos távolban megállok oxigénhez juttatni a szerveimet. Ilyenkor már megkönnyebbült mosoly ragyogja be az orcámat – szabad vagyok.

Soha nem bánom meg, nem arról van szó, hogy hónapok elteltével rám zuhan az elhamarkodott döntést követő megvilágosodás: „Úristen, de ostoba voltam!” A másodperc törtrésze alatt ki tudok zárni valakit az életemből, különösebb szívfájdalom és könnyes búcsú nélkül. Mintha ott se lett volna. Igaz ez?

Nem teljesen.

Való igaz, hogy a szakítást követő hónapokban mélységesen mélyre temetődik bennem a szeretett személy képmása. Nem tudom, az agyam melyik eldugott bugyrában őrzöm az emlékeket, melyeket néha erőnek erejével sem sikerül felidéznem. Máskor azonban, főleg éjszaka, előzetes figyelmeztetés nélkül törik rám az emlékek az ajtót, benyomulnak a szobába, körülállják az ágyamat, szabadulni sem tudok tőlük.

Igen, nekem is hiányoznak emberek. Hiába a kétségbeesett vergődés a kapcsolat végén, a villámnál is sebesebb menekülés, a boldog megkönnyebbülés, idővel hiányozni kezdenek. Ez mit jelent? Hogy megspórolhatok egy utat Ózhoz, mert valami mégiscsak pulzál a mellkasomban – igaz, hogy csökött, igaz, hogy fekete, de legalább az enyém.

Pár nappal ezelőtt is hasonló éjszaka virradt rám, ébren forgolódtam, életem összes eddigi férfijának szellemétől kísértve. Nekik címzem az alább következő, tépelődés, elrévedezés és nosztalgiázás édes hármasában foganó gondolatokat.

Nem akarom azzal kezdeni, hogy sajnálom, ahogy azzal sem, hogy hidd el, nem akartalak bántani. Gyűlölöm, ha valaki ezt a mondatot ismételgeti, miután már bántott valakit. Álszentnek, képmutatónak, hazugnak érzem ezeket a szavakat, főleg a saját számból, ezért megkíméllek a bocsánatkérés hamiskás köntösébe bújtatott önfelmentéstől és önoldozástól. Ezeken már úgyis túlvagyunk, te sem akarod hallani, soha nem is akartad.

Hiányzol. Őszintén, valóban hiányzol. Nem a kapcsolat hiányzik, nem bántam meg a szakítást, nem szeretném újrakezdeni, egyszerűen csak hiányzol. Zsibonganak a fejemben az emlékek, előttem van az arcod, érzem az ízed, az illatod, a hajad morzsolom az ujjaim között. Lehunyom a szemem, és megállíthatatlanul pereg a szemem előtt a közös múltunk. Rám teríti fátylát a keserédes nosztalgia, az előtörő emlékek facsarják fekete szívem.

Ha azt hiszed, nem voltál hatással rám, mert semmi nem volt elég ahhoz, hogy maradásra bírj, tévedsz. Sokáig én is azt gondoltam, hogy nem voltál hatással rám, de nekem is rá kellett jönnöm, hogy mekkorát tévedtem. Igen, azt gondoltam, amíg tartott, hogy kettőnknek, neked, nincs akkora jelentőséged, mert gondolkodás nélkül el tudom vágni a szálakat, és még csak nem is fog fájni. Meg is tettem, úgy is tűnt, hogy a módszer hibátlan. Tudom, már mondtam, de valóban így van: tévedtem.

Azt hittem, hogy nem ismersz igazán, mert mindig két lépésnyire tartottalak magamtól, de rá kellett ébrednem, hogy ez sem igaz. Valóban láttál engem, utólag értettem meg, hogy nem csak néztél, láttál is engem. Láttál, ismertél, szerettél. Igen, arra is csak utólag döbbentem rá, hogy milyen nagyon szerettél engem.

Nem ilyen történetet akartam, nem ilyen emlékekkel, nem veled. Nem vettem komolyan, valótlan, gyermekded játéknak tartottam az egészet. Akármennyi idő telt el, egyre azt hajtogattam magamnak, hogy ez még mindig csak egy játék. Bolond voltam, bocsáss meg.

Rá kellett ébrednem, hogy mélyebben gyökerezik bennem az emléked, mint azt gondoltam volna. Mégsem múltak el nyomtalanul az együtt töltött napok, nem vagyok képes maradéktalanul kigyomlálni a történetünket a szívemből. Miért nem vettem észre akkor, hogy ez a történet milyen szép? Szeretném, ha tudnád, most már tisztán látom, és hálás vagyok érte.

Tényleg nem békülni akarok, csak azt akarom, hogy tudd, nagyon szép része voltál az életemnek.

Köszönöm.