A magyar lány New York-ban – Interjú Endre Dóra rendezővel Téma: Karrier

Endre Dóra alig húszévesen ment New York-ba. Off-Broadway darabokat rendez, kisfilmeket készít, mindezt az óceán túloldalán. Elindult és bevállalta az ismeretlent. Arról beszélgettünk, hogy milyen volt 20onévesen beleharapni a Nagy Almába, milyen nehézségekkel találkozik, hogyan alakítja az életét Amerikában.

Mi volt az a pont, amikor úgy érezted, hogy érvényesülni kezdtél a színházban?

Ami nálam ez volt, az az első előadásom, ahol azt éreztem, hogy önállóan meg vagyok bízva a producerek által annyira, hogy ők azt mondják, kezdheted, itt a mi pénzünk és itt ez a helyszín, intézzük a marketinget. Ez nyilván egy nagy lépés volt mindamellett, hogy nagyon szerettem az anyagot, amivel dolgoztam. Úgy éreztem, tudok hozzáadni, ami szerintem fontos, mert ott is azt érzi az ember, hogy a maga útján jár. És hogy hogyan lehet érvényesülni? Nyilván rengeteg sok munkával és szenvedéllyel, de ez egy út, amin még én is egyelőre csak járogatok, mint mindannyian, azt hiszem, ennyi idősen bármilyen szakterületen, de a sok plusz óra, amit belefektetsz, az előbb-utóbb megmutatkozik. És ez utat tör magának, lesz olyan, aki észreveszi.

Rendezőként hogy indultál el?

Ez az első színdarab sem úgy jött, hogy rögtön megbíztak. Jelentkeztem egy hirdetésre asszisztensnek, de úgy voltam vele, hogy “Áh!, nekem ehhez nincs elég tapasztalatom”. Aztán elkezdtünk dolgozni és mondta a producer (aki rendezte is a darabot), hogy jobb lenne, ha átvenném, mert neki most ezer dolga van. Ő kért meg végül, mert látta, ahogy a színészekkel beszéltem, ahogy az anyaghoz hozzáálltam, hogy lehet, ez így jobb lenne. Tehát ez nem egy teljesen egyenes út volt. Sok ilyen véletlenszerű faktor van az elején, ami abból jön, hogy jársz egy iskolába, egy gyakornoki programba és ezerrel keresed a lehetőségeket. Nyilván ezek az érdeklődési körödbe esnek, de már abból profitálsz, hogy ott lehetsz, networkingelhetsz, ami hihetetlen jelentőséggel bír a szakmában. Aztán elkezded figyelni a lehetőségeket, amikre rácsaphatsz. Gyűjti az ember az anyagot, a tapasztalatot.

Tehát keresni kell a lehetőséget?

Keresni kell és nem szabad megijedni. Az elején sokkal többet fogsz dolgozni, akár annyit, mint 2-3 ember. Sokszor háromkor kelsz, 4:50-re ott vagy és az utolsók között leszel, akik elmennek. Mindemellett persze nem vagy agyonfizetve. De csinálod és ott vagy köztük, tapasztalatot szerzel.

Passziónak tartod ezt?

Szerintem maximálisan az. Máshogyan nem igen van értelme. Van olyan, hogy elcsüggedsz. Van, hogy nem nyolc, hanem tizenórázol egy-egy előadás vagy forgatás kapcsán. De mész és csinálod.

Mi a legnagyobb akadály, amivel találkozol?

Sok ilyen van. Fiatal vagyok és előfordul, hogy nem hiszik el az életrajzom. Mert a koromhoz mérten nem gondolják, hogy ez valós. Tehát sok producer vagy munkáltató részéről az a hozzáállás, hogy “úgysem tudja, mert túl fiatal”. Tehát a kor az egyik. A másik, hogy nem férfiúnak születtem. Itt nemcsak arra gondolok, hogy nem vesznek komolyan, hanem sokaknak más szándékai vannak. Erről nagyon sok furcsa történetet tudnék megosztani. Ez egy sötétebb oldala ennek az egésznek. Nyilván nem tud az ember ezzel mit kezdeni, együtt kell vele élni és kezelni a helyzeteket. Tudni, hogy mikor hátrálok ki és mikor mondom, hogy jó, ez a mondat már sok vagy ez a meeting már kényelmetlen volt. Ez is egy fontos faktor. És hát lehetnék milliomos is (nevet). Akkor a saját magam büdzséjéből pörgetném ki a színdarabokat.

Honnan merítesz erőt, hogy folyton tovább menj?

Abból, hogy szeretnék olyan történeteket mesélni, olyan projekteken dolgozni, amik elgondolkodtatnak, változást hoznak, amik kicsit is jobbá teszi a világot vagy társadalmilag fejlesztenek minket. A társadalomtudatosság nagyon mélyen bennem van. Amikor olvasom az újságot, híreket és olyan információ jut el hozzám, ami feltüzel, az mind-mind segít, pozitív értelemben. A másik, hogy egy jó baráti kör és a család az lehet igencsak inspiráló, amikor ott vannak azok a napok, hogy valakihez kell fordulni. Az is segít, ha vannak olyan ismerőseid, barátaid, akik a saját területükön ugyanúgy elhivatottak és mennek előre, mert abból is tudsz meríteni.

Hogyan kezdtél egzisztenciát építeni New York-ban?

Ez fokról-fokra megy, de az sokat segített, hogy ösztöndíjas voltam és hogy mögöttem állt egy jó családi háttér. Volt egy biztonságérzetem, ami bátrabbá tett. De a hétköznapi dolgok sokasodnak és nagyon sok minden lesz egyszerre azon a bizonyos tányéron. És persze meg kell tanulnod úgy gondolkodni, hogy semmi sem a világ vége, mindent meg lehet oldani, ha lehiggadsz egy kicsit. Jógázunk, elmegyünk futni, múzeumba, egy kicsit visszavesszünk, hátrálunk három lépést. Ez a mentalitás nagyon sokat adott. A másik, hogy nagyon komolyan veszem a munkám, de nem lehet mindent ennyire. Vannak olyan pillanatok, mikor sötétebben látja az ember a dolgokat, hogy minden véresen nehéz és ekkor az ember sokkal jobban ráparázik a dolgokra. Vannak ilyen-olyan anyagi-, művészi nehézségek, de mindig van kiút. És abban a pillanatban, amint nem passzívan, hanem aktívan állok ezekhez, hogy mit tudok tenni, akkor az élet is rögtön visszapörgeti a pozitív dolgokat.

Mi kellett ahhoz, hogy bevállald az ismeretlent?

Úgy gondolom, a vehemencia. Amikor először elindultam a szüleim azt szerették volna, hogy Európában tanuljak, mondták, hogy esetleg Anglia, én erre, hogy “Nem!, az túl közel van” (nevet). De ez nem volt teljesen végiggondolva. Ez alakult, egy folyamat volt. Én nyitott voltam, érdeklődtem. Kulturálisan is. Sokat költöztem, találkoztam sokféle emberrel és ezek a találkozások rengeteget adtak hozzám.

Adaptálódni kellett a kulturális sokszínűséghez?

Valóban nagyon más a kultúra, sokféle ember sokféle helyről él itt. Egy kicsit nyitottabbak, lazábbak. Én például itt szoktam le arról, hogy nem kell mindig figyelni arra, hogy, mit szól a másik. Ha most épp szakadt pólóban vagy félig pizsamában ugrottam le a boltba reggel, nem történik semmi. Egy kicsit én is lazábbá válok és ez jó.

Hogyan kapcsolsz ki? Érzed hol a határ?

Akkor szokott gond lenni, amikor azt érzem, hogy kéne egy-két lépést hátra tenni. Addigra én már valószínűleg túl vagyok pörögve. Arra próbálok figyelni, hogy napi szinten csináljak valami olyat, ami kicsit kikapcsol és magamra tudok fókuszálni. Ez lehet sport, jóga vagy egy fürdő. Bármi, ami kiránt az aktuális pörgésből. Fontosabb a megelőzés. Mert közben lehet, hogy eldobok lehetőségeket. Mire feltunigolom magam, az pár nap és lehet, eddigre elúszik.

Van a környezetedben olyan, aki figyel arra, ha túlpörögsz?

Én mindenkit buzdítok erre. Ők tudják, ha én nagyon akarom, akkor úgyis csinálom, de ettől függetlenül kérem tőlük. És magam is próbálok egy olyan rutint kialakítani, amikor például a hetemben az egyik délután szabad.