Élet diploma nélkül I. Téma: Karrier

“Csak tanulj szorgalmasan, legyen jó átlagod! Azzal bejutsz majd egy jónevű egyetemre, diplomát szerzel, lesz egy biztos munkahelyed, egy jól fizető állásod.” Sokunk közös története, néhány szóban összefoglalva.

Az oktatás-továbbtanulás legkényesebb pontja még mindig a pályaválasztás. Sokféleképpen indokolják: túl sok lexikális tudás, társadalmi elvárások, az utódokra kivetített és szüleik által be nem teljesített életutak, csökkenő pedagógus szám, ezáltal megosztott figyelem, stb. Én viszont úgy látom, hogy sokkal mélyebben gyökerezik ez a probléma. Megpróbálok rávilágítani a saját történetemen keresztül.

“Mi leszel, ha nagy leszel?”

Egészen kisgyerekkorom óta foglalkoztatott minden, ami kreativitás, rajz, bármi, ami összefüggésben állt a művészeti vonallal. Ruhákat rajzoltam, a nagymamám hímezni tanított és bár nem tudtam varrni, férceltem szüntelen. A varrodai anyaghulladékot doboz számra, kincsként őriztem és már akkor is rajongtam a történelemért. Aztán jött az általános iskola, ezernyi kötelezettség és a kreatív energiáimat átalakította, elfojtotta. Bedarált a gépezet. A középiskola végére akartam én már minden lenni. Vagy bármi, csak kijussak a fojtogató bizonytalanságból és a “mi leszel, ha nagy leszel” kérdés soha véget nem érő poklából. Így lett tervbe véve a jogász pálya, az orvosi egyetem, lettem volna táncos és vadakat terelő juhász is. Fogalmam sem volt, mit akarok, mi akarok lenni. Pedig egyszer tudtam, annyira nyilvánvaló volt, a napnál is világosabb.

Ha az élet citromot ad…

Végül a Corvinusra jelenkeztem első helyen, turizmusra. Hogy mit akartam vele kezdeni? Fogalmam sincs már. Az élet úgy rendezte, hogy esélyem sem volt megtudni, 2 ponttal maradtam le az egyébként horribilis ponthatárról. Természetesen ezt akkor hatalmas drámaként éltem meg, holott ma hálásabb sem lehetnék ezért a fordulatért.

18 éves voltam. Összecsomagoltam. Elköltöztem. Kipróbáltam magam az annyira dicsőített, biztos irodai környezetben. Azóta vagyok biztos benne, hogy Dante poklában van egy külön bugyor erre a létformára. Ha különösen bűnös vagy, mellécsap még egy olyan amerikai filmbe illő, velejéig rosszindulatú hárpia kolléganőt, aki életcéljának tűzte ki, hogy megkeserítse az életedet. Nem, ez sem volt az én utam. Számos további kísérletet tettem, fizikai munkán át a babysitterkedésen keresztül az Airbnb felügyeletig. Egy év alatt több tapasztalatot gyűjtöttem, mint az azt megelőző 18-ban. Önmagamról és a világról is, úgy általánosságban.

Diploma helyett szakma

Teljesen véletlen és sorsszerűen jutottam el egy OKJ képzésre. Divat és stílustervezés. Mi sem állt messzebb tőlem, de a tananyagot olvasva megakadt a szemem bizonyos elemeken: szabás, rajz, varrás. Hatalmas vargabetűvel, de visszajutottam végül gyerekkori szenvedélyemhez, a varráshoz. Szöget ütött a fejemben a gondolat: hogy nem látta ezt a környezetemben senki? Az érdeklődésemet, beállítottságomat, hiszen az orruk előtt volt. Egyáltalán nem ismer senki? Még én sem magamat, hogy közel 13 év kellett ahhoz a felismeréshez, ami már egyszer az enyém volt?

Elkezdtem figyelni a környezetemet. Érett, középkorú embereket láttam, akik determinált életutakon, boldogtalanul haladnak az önazonosság teljes hiányában valamerre. Idős embereket, akik az önismeret halvány reményét is megtagadják maguktól és az igazság elől dühösen, félve húzódnak vissza az élethazugságaikba. Nem bántom őket. Nem abban a korban és közegben nevelkedtek, ahol kialakulhatott volna az igény bennük, a szociális érzékenység maguk és a környezetük felé egyaránt. Pont ezért értetlenül nézik a korosztályunk vergődését, mert ők beérték (be kellett érniük) annyival, amennyivel.

Szerintem a pályaválasztás nehézsége az öröklött és gondosan ápolt önismereti hiányokból fakad.

A cikk második részében elmesélem, milyen volt a döntésem fogadtatása otthon, miket sikerült elérni a szakmában és hol tartok vele most az életben.