Három ok, amiért szerelmes vagyok a vendéglátásba Téma: Karrier

Huszonegy éves voltam, amikor először álltam be a pult mögé. Átmeneti, magától értetődő munkának indult, szerelem lett belőle. A szüleim sűrűn hányták a keresztet és fohászkodtak a világ összes létező istenéhez, hogy térítsenek észhez – egy cseppet sem örültek annak, hogy az „okos és bájos” kislányuk vendéglátózni kezd. Máig emlékszem édesapám egy mondatára, ami egy hosszú, a jövőmre irányuló, kimerítő veszekedés után hangzott el, amikor a ragacsos, fásult fáradtság már egészen belepte az elmémet: „kislányom, azt csinálsz, amit akarsz, de a vendéglátó megeszi a lelket”.

Nem fogok hazudni, vendéglátózni valóban megterhelő. Én is fakadtam már sírva egy hosszú műszak közepén, amikor csak hömpölygött a pulthoz a végeláthatatlan embertömeg. Tudom, milyen szünet nélkül lehúzni egy műszakot; milyen egy feles segítségével feljebb tornászni az ingerküszöböm, hogy ne kezdjek zokogni; milyen felbecsülhetetlen érzés zárás után leülni egy székbe és rágyújtani egy cigarettára. Én mégis nagyon szeretek vendéglátózni, az alábbiakban cizelláltabban ki is fejtem, hogy miért.

Az első, szívemnek legkedvesebb érvem a következő: rajongok az emberekért

Szeretem, hogy körülvesznek, hogy a munkám részét képezi, hogy kontaktba kerülhetek velük. Élvezettel figyelem az életük apró darabkáit, amibe bepillantást nyerhetek arra a rövid időre, amíg kiszolgálom őket. Szeretem hallgatni a beszélgetéseiket, figyelni, ahogy dolgoznak, vizslatni a kapcsolataikat, a folyamatot, ahogy esznek és isznak. Az étel és az ital csodás kincs az emberiségnek, így az étkezés is szinte szakrális folyamattá avanzsálódik; ezért le vagyok nyűgözve, ha valaki a jó ízlés ajándékával megáldva táplálkozik a szemem előtt.

A második érvem: a törzsvendégeim – szívem minden csepp vérével hálás vagyok értük

Rengeteg van belőlük, mert egy kis városban dolgozom: nem tudom elmondani, hogy mennyire szeretem azt, hogy mindegyikőjük életének a része vagyok. Talán a pultnak van ilyen hatása, talán nekem – mindegyikőjük bizalmasan beavat a mindennapjaiba. Nagyon szeretem hallgatni őket; apró élettöredékek, zimankós rossz napok, szívet tépő, fájdalmas sorsok, elszalasztott lehetőségek, keserédes szerelmek, lassan csordogáló életek hevernek szerte a pulton – nincs ennél szebb dolog a világon. Szeretem azt, hogy mindegyikőjükről tudom, mit hogyan fogyaszt, mitől mosolyog és mitől borul árnyékba a tekintete. Tudom a titkaikat.

A harmadik ok a legbanálisabb mindközül: élvezem a pörgést

Képtelen lennék egy irodában ülni naphosszat anélkül, hogy ne kezdjem a különböző emeleten dolgozó kollégákat hívogatni azzal, hogy hallották-e, hogy felbomlott a Szovjetunió, vagy szerintük öngyilkos lett-e Jámbó Jimmy. Gyűlölöm a monotonitást, a nyugalmat, öt perc alatt megőrülnék.

Nem fogok örök életemre a vendéglátásban maradni, egyszer eljön az idő, amikor ki kell tépnem magam a pultból, a pultot pedig a szívemből, de az legalább olyan szomorú nap lesz, mint amelyiken megszűnt létezni a Destiney’s Child.