Kitartással és alázattal bármit elérhetsz! – Háfra Zsolt sportfotós története Téma: Karrier

23 éves vagyok és az ország legdinamikusabban fejlődő autós lapjánál, az Alapjáratnál dolgozom, mint fotós – újságíró. Sokan irigyek rám, mert csak a jéghegy csúcsát látják, azt pedig már nem, hogy mennyi áldozat, munka és kitartás rejlik a háttérben.

Kezdem a legelejétől

Édesapám már egészen kiskoromban – ha jól emlékszem 10 éves lehettem – átadta a fotózás szeretetét, amivel járt egy Minolta márkájú filmes fényképező is. Azzal kezdtem megörökíteni a természet szépségeit. Mivel egy természetvédelmi terület közepén laktunk, ez volt kézenfekvő. Fiatal korom ellenére több fotópályázaton is díjazták a műveimet, sőt, 12 évesen saját fotókiállításom is volt a helyi művelődési házban. Teltek az évek, és a szüleim egyre sűrűbben próbálták sugallni, hogy találnom kéne valami mást is, ami érdekel, valami olyat, amiből esetleg meg is lehet élni.

A mai napig nem tudom, hogy minek a hatására látogattam ki 2009-ben, azaz 14 éves koromban édesanyámmal az első autós rendezvényre, amit a belvárosban rendeztek. Tudni illik, hogy addig egyáltalán nem érdekeltek az autók, csak a biciklik. Mégis elmentünk, és megváltozott az életem.

Nagyon tetszett a légkör és a versenyautók közelsége. Bekattant valami. Még abban az évben családi kirándulás gyanánt kilátogattunk a Hungaroringre, ahol éppen nagy túraautók köröztek a hétvégén. A paddock részen itt is egész közel lehetett kerülni az autókhoz.

Hazafele a kocsiban fogalmazódott meg bennem, hogy én valahogyan az autósport közelében szeretnék mozgolódni, de mivel a versenyzés drága hobbi, és elég tehetősnek kell lenni hozzá, ezért arra jutottunk, hogy inkább fotózni fogom őket.

Az utána következő években, amikor tudtunk, ott voltunk a Hungaroringen. A szüleim időt és pénzt nem kímélve kísértek fel a versenyekre. Én közben elkezdtem gyűjteni egy digitális fényképezőgépre. Talán 2011-ben vásároltam is egy bridge gépet, amiből megpróbáltam kihozni a maximumot. Majd következő évre összeraktam a hátteret egy belépő szintű DSLR gépre is.

Akkor már, egy viszonylag normális géppel a kezemben lett egy kis önbizalmam, és egyre több helyen, kisebb versenyeken is feltűntem, megszokták a jelenlétemet, elkezdtem otthonosan mozogni a versenyzők között.

Fordulópont

2013-ban aztán eljött a fordulópont, amikor is kaptam egy lehetőséget az RVO.hu-tól, ami egy ralival foglalkozó szaklap. Ezután szinte megállíthatatlannak éreztem magamat. Stabil médiaháttérrel még több lehetőségem nyílt, már nem csak kívülről, nézőként csorgattam a nyálamat, hanem a sűrűjéből néztem kifele.

4 év alatt bejártam Európa nagy részét, autós és motoros versenycsapatok tagjaként. Akkoriban nagyon sokat tanultam kapcsolatépítésről, önmarketingről, az életről, de ami a legfontosabb, hogy egy percre sem felejtettem el, hogy honnan indultam!

2018-ban pedig összeakadtak útjaink az Alapjárat csapatával, akiknek pont egy autósportokban jártas emberre volt szükségük. Megtaláltuk a közös hangot és azóta is rendületlenül megyünk előre. Nekik köszönhetem életem legnagyobb élményét, azt, hogy részt vehettem fotósként a Rallylegenden San Marinóban, mely a kezdetek óta a bakancslistám előkelő helyén szerepelt.

A tanulság

A történetemnek nem az célja, hogy elregélje, mekkora király vagyok, hanem az, hogy tudassa veled, hogy ha jól kevered az élet osztotta paklit, és hajlandó vagy mindent beleadni és feláldozni, akkor nincs lehetetlen.

Tudod hányszor hallottam, hogy: “Úgy sem fog sikerülni!”, “Ne álmodozz! “Szállj már le a földre.” Én viszont elég makacs voltam, és ahelyett, hogy bulizni mentem volna a barátaimmal hétvégén, inkább esőben, hóban, kánikulában is a versenypálya szélén építettem a jövőmet!

Igen, sokan elfordultak tőlem az évek alatt, igen lemondásokkal jár a sok munka, és nem sokan nézik jó szemmel ezt az életstílust, de nekem már fel sem tűnnek a negatív vélemények, mert ez az életem, amit imádok.