A 21. század legalattomosabb kórja, a megosztási kényszerbetegség Téma: Psziché

Míg régen a privátszféra értéknek számított, addig mára mindenki önként lemond róla. Már nem vágyunk rá, hogy magánéletünk és titkaink legyenek. A világot egy brutális vírus fertőzte meg, melyet én egyszerűen csak megosztási kényszerbetegségnek nevezek.

Mi a közös a közösségi médiában és a kémhálózatokban?

Pár évvel ezelőtt az emberek még tartottak attól, ha megfigyelték őket. Rettegtek a titkos ügynököktől és a kémektől, csak remélni tudták, hogy minél kevesebb információ szivárog ki róluk. Aztán a technológia rohamos fejlődésével a közösségi média képében újabb fórum jelent meg, mely kiváló lehetőséget nyújt a hírszerzésre.

Burkoltan ugyan, de a közösségi média sem más, mint egy kémhálózat. A helyzet komikumát mi magunk alkotjuk azzal, hogy boldogan át is nyújtunk minden információt magunkról a nagyközönségnek. És amikor azt mondom, hogy mindent, akkor egy egészen kicsit sem túlzok.

A megosztási kényszerbetegség

Kezdetnek csak azt tesszük közzé, hogy hol dolgozunk, hol tanulunk és hogy hány évesek vagyunk. Aztán képeket töltünk fel magunkról, hol az egyik, hol a másik szögből pózolva. Aztán a betegség elhatalmasodik. Már nem csak egyszerű profilképeket osztunk meg, de minden eseményről is posztolunk egyet, amelyen részt veszünk. A barátainkról és a családunkról is mindent kiteregetünk, ha őket nem is fertőzte meg a megosztási kényszerbetegség, mi akkor is bemocskoljuk a privátszférájukat. Idővel a párkapcsolataink legapróbb történéseit is közzétesszük, a nagyközönség előtt éljük a magánéletünket, és az a legviccesebb, hogy ez egy cseppet sem ijeszt meg bennünket. Pedig meg kéne.

A megosztási kényszerbetegség előrehaladott fázisa

Aztán a betegség tovább fajul. Rámegy a legfontosabb szervünkre, az agyunkra, és teljesen elveszítjük a kontrollt. Már az ebédünket is lefotózzuk, a pultos által kevert koktélt is megörökítjük, sőt, a legunalmasabb csendéletet is dokumentáljuk. Nem törődünk többé azzal, hogy minek van értelme és minek nincsen, csak eszeveszett módon gyártjuk az Insta-storykat, a Snapeket és a Facebook-posztokat. Az ételfotókat nézegetve attól tartok, eljön majd a betegségnek egy olyan előrehaladott stádiuma is, amikor már széklet formájában közöljük a nagyközönséggel, hogy mi finomat ettünk ma.

Lássuk be, valami nincs rendjén

Képtelenek vagyunk végignézni egy naplementét anélkül, hogy ne fotóznánk le és ne osztanánk meg. Képtelenek vagyunk elmenni nyaralni anélkül, hogy ne akarnánk megosztani a nagyvilággal, merre járunk épp. Képtelenek vagyunk a kezünkbe venni egy könyvet anélkül, hogy ne tudatnánk ismerőseinkkel, hogy olvasni kezdtünk. Képtelenek vagyunk kimozdulni a barátainkkal anélkül, hogy ne készítenénk egy koccintós Boomerangot. Mi a franc van a világgal és mi a fene történik velünk? Álljunk meg egy pillanatra és próbáljunk a megmaradt agysejtjeinkkel gondolkozni!

Vajon normális-e, hogy egy eljegyzést követő első dolgunk, hogy Facebookon megváltoztatjuk a családi státuszunkat? – Egy haverom már az eljegyzés helyszínén megtette.

Vajon rendben van-e, hogy a szeretteinket a Facebook üzenőfalukon köszöntjük föl? – Egyik ismerősöm mesélte, hogy szakított vele a barátnője, mert nem köszöntötte fel nyilvánosan, csak személyesen.

Vajon épeszű dolog-e, hogy figyelemmel követjük a lájkjaink számát? – A legelső barátom letörölt egy videót, mert 24 óra alatt nem lájkolták be elegen.

Vajon ép elmére vall-e, ha nem zavar minket, hogy az életünk minden mozzanatát több ezer ember látja? – Ébredjetek fel, a Való Világ szereplői legalább fizetést kapnak azért, hogy a nagy nyilvánosság előtt élnek!

Vajon normális-e, hogy a közösségi média jobban ismer téged, mint te saját magadat?