A bölcsészettudomány haszontalan?

Bár számtalan alkalommal előfordult már, hogy egy szlovák kamionos vehemenciájával keltem a bölcsészettudományok védelmére, elérkezett az a szignifikáns pont, amikor már én sem tudok mit mondani.

Az a fajta ember vagyok, aki örömmel tölti az idejét haszontalan eszmefuttatások és öncélú vitatkozások dagonyájában fetrengve, épp ezért kapcsolatom a bölcsészettudományokkal mondhatni az égben kötettett. Élvezettel elmélkedem Arisztotelész filozófiáján, Heidegger tanain vagy az esztétika fogalmán, csupa olyan dolgon, melyek a gyakorlatiasság hívei számára egészen elfogadhatatlanok.

Ennek ellenére az én elmém befogadóképességének is megvan az a kritikus határa, melyet átlépve felháborodott indulatot korbácsol bennem egy-egy tudományág. Ilyen volt például az, melyet még Pécsett hallgattam: a tantárgy tematikája a köré a súlyos jelentőséggel bíró dilemma köré épült, hogy vajon egy bizonyos, tizenhatodik században keletkezett, szerző nevével nem fémjelzett költeményeket Balassi vagy Rimay költötte-e.

És ha azt hinnénk, hogy ez csak afféle mellékes hobbija néhány munkanélküli irodalomtörténésznek, akkor rendkívül nagyot tévednénk. A téma illetékesei egyrészt meglepően sokan vannak, másrészt határozottan komolyan veszik a kvantumvilág rejtelmeihez hasonlatos problémát.

Tanulmányokat körmölnek, elméleteket gyártanak, konferenciákra járnak, hogy lúdtollra menő vitákat vívjanak a kérdésről. Szófordulatok, központozás, betűhasználat, pergamenvastagság – mind rendkívüli jelentőséggel bír a kérdés megvitatása tekintetében, hogy a végső prognózis mindössze annyi legyen: nem tudhatjuk. Bizonyos borostás arcú, alternatív rock-rajongó, kord zakót hordó irodalmárok azzal töltik az egész életüket, hogy ezen a bizonyosságot nem nyerhető kérdésen marakodjanak.

És bár nekem is szent meggyőződésem, hogy a világ pragmatikus burkán túl is van élet, mellyel érdemes foglalkozni, ennek a fajta kérdésnek a boncolgatása pusztán merő időpocsékolásnak tűnik.

A jelenlegi oktatási intézmény pedig, melynek padjait habtestemmel koptatom, olyan tantárgyat kínált okulásomra, amely Wittgenstein korai filozófiai értekezését vette górcső alá.

A Tractatus Wittgenstein első filozófia korszakából származik, amely zsúfolva van olyan gondolatokkal, mint például: a kijelentések milyen helyet határoznak meg a logikai térben, mi az a kijelentésjel és mik azok koordinátái, mik egy kijelentés külső valamint belső tulajdonságai, mi az alkalmazott kijelentésjel, vagy (Á,Á).F(Á,Á).

Az órán folyó értelmezések alkalmával is gyakran elhangzik az a konklúzió, hogy természetesen sosem fogjuk megtudni, hogy mire gondolt a filozófus, hiába működik töretlenül a szeminárium már évek óta. Az pedig, hogy még maga Wittgenstein is elvetette eme értekezésének a nagy részét a későbbiekben, már valóban csak hab a tortán.

Bár az kétségtelen, hogy eme határok meghúzása rendkívül önkényes módon működik. Biztosan van olyan ember, akinek az érdeklődési köröm túl éteri, mégis azt kell mondjam, hogy a nyelv geometriai térben való ábrázolása sokkal távolabb áll a normalitás határától, mint Schopenhauer filozófiája.

Tudom, hogy most épp nagyon demagóg vagyok, de nem tudok eltekinteni az indulattól, ami akkor gerjed a lelkemben, ha azt látom, hogy a világ nyomora ellenében is vannak emberek, akik ezzel tengetik az életüket. Megismétlem: nem csak az a tevékenység megengedhető, amelynek effektíve gyakorlati haszna is van, de véleményem szerint igenis nyújtania kell valamit a lábujjrágcsálós elmélkedésen kívül.

Ez a cikk a Szerző álláspontját képviseli. A 20on.hu-n minden fiatal szabadon publikálhat, mesélhet és nyilváníthat véleményt. Írd meg te is a sajátodat az info@20on.hu-ra! A publikálás folyamatáról bővebben ITT olvashatsz.

További cikkek: