A fájdalom igenis tanít – Keserű, de annál hasznosabb élettanulságaim

Emberi kapcsolataink alkotják az életünk lényegét, ugye? Talán ezért is nehéz felismerni, ha az általunk leginkább szeretett személy egész egyszerűen… nem szeret jól viszont. Mert lehúz, tönkretesz, megsebez, megmar. Névtelen Szerzőnk két életbevágó tényt fogalmazott meg: először is, észre kell venni, ha valaki bánt minket – még ha nem is szándékosan. Másodszor: eljön az a pont, amikor össze kell gyűjteni azt a nemlétezőnekhitt erőt, amivel onnan elsétálunk. De ezt már szándékosan. Íme, egy személyes történet, személyes tanulságokkal, személyes nézőpontokkal.

Sokáig hittem azt, hogy megválthatom a világot, hogy minden úgy fog majd történni, ahogyan azt én szeretném, hogy megtalálom majd azt a munkát, ami igazán érdekel. Aztán bekövetkezett életem első töréspontja, 2016 áprilisában elvesztettem az édesapámat. Halála megviselt, de úgy éreztem, nekem kell a legerősebbnek lennem. Még apukám tanította meg nekem, hogy az élet kemény, de én ügyes, okos, értelmes, strapabíró nagylány vagyok. Nem eshettem magamba, se a padlóra, mert tudtam, hogy mindenki más abban az időben gyengébb lelkiállapotban volt, mint én. Ekkor tanultam meg, ebben az időszakban, hogy az élet nemcsak ad, hanem el is vesz.

Telt-múlt az idő, ez pedig szépen lassan enyhítette a sebeimet. Kisebb nagyobb sikerrel befejeztem az iskolát, kikerültem a munka világába – igaz, 16 éves korom óta már rengeteg helyen dolgoztam, egyszerűen imádtam dolgozni, ezt láttam szeretett apukámtól is. Így történt hát, hogy kezdésként egy ismerősöm presszójába sodort az élet, ott ismerkedtem meg a nagy Ő-vel – legalábbis akkor azt hittem. Épp egy 8 éves kapcsolatból léptem ki, elvakított a frissen megtapasztalt szerelem és az a hirtelen jött érzelem, amire már olyan régóta vágytam, és amit az előző kapcsolatomból már annyira hiányoltam. Azt hiszem, kijelenthetem: az egész életemet a vágyódás jellemzi a mai napig.

Bele is vetettük magunkat az életbe, 3 hónap után felköltöztem vele egy Budapest melletti városba. Ahogy a mondás tartja, lakva ismeri meg az ember igazán a másikat. Az első 1 év mondhatni jó volt, de már a felköltözés utáni 1-2 hónapban jelentkeztek problémák. Kitartó vagyok, főleg kapcsolatot illetően, mert azt tanultam a szüleimtől, hogy nem dobunk ki semmit sem, hanem megjavítjuk.

2 évem ment rá a javításra.

Nem mertem lépni, mivel távol voltam a családomtól, a barátaimtól, távol mindentől, ami én voltam. Rossz irányba indult el az életem teljes mértékben, és nem értettem, hol rontottam el. Hisz én csak esélyt akartam adni egy pesszimista, egyéb függőségekben szenvedő embernek. Azzal voltam elfoglalva 24 hónapig, hogy nemcsak neki, de magamnak is bizonygattam: mindent lehet, csak akarni kell. Ez volt az első találkozásom egy ilyen beállítottságú emberrel, mint ő, ezelőtt csak a saját otthoni környezetemben mozogtam, nem láttam rá a világra, hittem a naiv kislánynak, aki legbelül mindig is voltam, vagyok és leszek.

Persze mindenki látta, hogy baj van, de tagadtam, nehogy már nekik legyen igazuk. Majd én megmutatom, hogy igenis lehet csodát tenni. Mindig is hittem a csodákban, a véletlenekben, és mindenben, ami nem rajtam múlik, de közben igenis tudtam, hogy rajtam múlik minden. Minden helyzetben ott a döntési lehetőség, és igenis döntök róla, hogy akarom-e vagy sem.

Kerestem tehát a helyem a nagyvárosban egy vidéki lányként, kerestem az álommunkát, kerestem mindent, amivel igazolni akartam, hogy nézeteim igenis helytállóak, hogy az emberek jók, hogy az emberekben lehet bízni, csak bizalmat kell nekünk is adni. Ez nem teljesen így van. Fél év civódás után mertem csak lépni, akkor sem tudtam, mi lesz velem, hogy hogyan is fogom megoldani az életem, de már lépni akartam mindenáron, mert rohamosan ment tönkre mindenem, a lelkivilágom és majdhogynem az egészségem is.

Egyik nap végül meglátogattam egy barátnőmet, átmentem meginni egy kávét – ő épp egy váláson volt túl. Csak ennyit kérdezett: „Én 5 évet pazaroltam el, te mire vársz?” Erre csak ennyit feleltem: „Költözhetek még ma?” Megvártam a párom, míg hazaért a munkából, és közöltem vele a tényeket. Nehéz volt nagyon, mert rögtön jöttek a gondolatok: „de még egy esély”, „majd most talán megváltozik”, „lehet tényleg velem van a hiba” – de kitartottam a döntésem mellett.

Az a kettő év, amit mellette töltöttem, elég volt arra, hogy a viszonylag egészséges önképemet teljesen tönkretegye. Azok a barátaim, akik megmaradtak, mind-mind rengeteg lelkierőt adtak annak érdekében, hogy el tudjam engedni ezt a kapcsolatot. Féltem attól, hogy egyedül nem fogom tudni eltartani magamat egy kereskedelmis fizetésből, hogy nem fogok tudni még albérletet sem fizetni. Nem hittem benne, hogy egymagam képes lehetek ilyenre, ezért belevágtam egy olyan munkába, ami tudtam, hogy nem én vagyok, de sok pénzt láttam benne – ez pedig megoldás volt a félelmeimre. És lám, beigazolódott: rájöttem, hogy így vagy úgy, de igenis meg tudom oldani a saját életem, nem vagyok egy elveszett ember.

Igaz, a családi hátteremre nem számíthatok anyagilag, de minden másban igen, és ennél nincs is fontosabb számomra. Sose éltünk nagy lábon, mindig osztozkodnunk kellett gyerekeként, de megtanultuk, hogy hogyan osszuk meg mással azt, amink van, hogy mit jelent az összetartás, és hogy mik a valódi emberi értékek igazából. 25 évesen jöttem rá arra, hogy nem minden a pénz, nem kergethetem, nem lehet mindenki milliomos. Bár tény, hogy mindaz, amit látunk a közösségi médián, engem is arra sarkallt eleinte, hogy világutazó, tökéletes „instaprofilos” életet éljek – persze végül rájöttem, hogy ez nem én vagyok. Nekem a család az első, a szeretet és a lelki béke, ez mind megfizethetetlen és kárpótolhatatlan.

Lassan, de biztosan kezdek magamra találni, és rájöttem, hogy nem kezdhetek bele mindenbe, ami egy kicsit is érdekel, mert akkor szertefoszlik a figyelmem. Meg kell tanulnom egy dologra fókuszálni, de akkor arra nagyon. A való élet nem a tökéletességről szól, hanem mindenről. A sikerekről, a kudarcokról, a vágyakról, a szerelmekről, a boldogságról, a szomorúságról, a létezésről és az elmúlásról.

Meg kell tanulnunk ezekkel mind együtt élni, különben elveszünk. Elveszünk a forgatagban.

További cikkek: