A felszívódni nem hagyott étel felszabadító érzése, avagy őszintén a bulimiáról Téma: Psziché

Az elején még csak evés után azonnali, fanatikus sportolással orvosoltam a bűntudatomat. Aztán, ahogy telt az idő, többször eljátszottam a gondolattal, hogy megteszem, míg végül 19 éves koromban elkezdődött. Akkoriban már voltak falási rohamaim, csak még nem tudtam, hogy ez az. Akkor is rám tört egy, válogatás nélkül ettem az édességet, ami a kezem ügyébe került. Meg se rágtam, úgy nyeltem le. Csak akkor hagytam abba, amikor már minden elfogyott. A roham felfokozott állapota lassan lecsillapodott, leültem a konyhaasztalhoz. Rosszul voltam. Eléggé, de nem nagyon, ha 20 percre lepihentem volna, elmúlik. Megint azon gondolkodtam, hogy megtegyem-e, és végül úgy döntöttem, megteszem, de azt hazudtam magamnak, hogy csak azért, mert túl sokat ettem, és rosszul vagyok. Akkor hánytattam meg magam először evés után.

Akkor tapasztaltam meg először, hogy milyen csodálatos, felszabadító érzést, milyen megkönnyebbülést tud okozni a felszívódni nem hagyott étel. Mintha megtisztultam volna, bármennyire is bizarr paradoxon ez. A tenyeremen, az arcomon folyt a felöklendezett étel, én mégis tisztának éreztem magam. Onnantól kezdve hánytam, rendszeressé vált. A betegségem periodikusan váltakozott, nem hánytam minden nap és minden étkezés után. Bizonyos típusú ételek után viszont egészen biztosan, azokat kerültem is, ahogy tudtam. Az elején csak bizonyos típusú ételeket, aztán már egyre többet, de mindez csak addig tartott, amíg nem tört rám egy újabb falási roham.

A falási rohamok

A falási rohamot nem lehet leküzdeni, biztosan van, aki azt gondolja, hogy “nem voltam elég erős”, és “mással kellett volna foglalkoznom, és akkor elmúlt volna”, de képzeljétek, ez nekem is eszembe jutott. Én próbáltam, tényleg próbáltam. Bezártam a szekrényt, eldugtam a kulcsot, mindig máshova, bezártam a spájzot, otthon fimet néztem, zenét hallgattam, énekeltem, táncoltam, elmentem sétálni, vagy futni vagy edzeni, felhívtam valakit telefonon, mindent megpróbáltam. Éjszaka még rosszabb volt, székekkel barikádoztam el az ajtót, hogy ne tudjak olyan egyszerűen kimenni a konyhába, de minden hiába volt. Egy darabig megpróbáltam nem lenyelni az ételt, inkább rágás után rögtön kiköptem egy zsebkendőbe. A gyomorsav egy idő után elkezdte kimarni a nyelőcsövemet, volt, hogy véreset köhögtem, és lemarta a fogamról a zománcot.

„Az a lány olyan szép lenne, ha nem lenne kövér.”

Édesapám megveti a kövér embereket. Ha hallaná, hogy ezt mondtam, azonnal tiltakozni kezdene, hogy ez nem igaz, neki semmi baja semmilyen emberrel, egyszerűen csak ő nem akar meghízni. Az erős fizikum, a sportos alkat, a jó állóképesség igen fontos szerepet töltenek be az értékrendjében. A kamaszkorom nem volt életem legcsodásabb időszaka, persze tudom, hogy nagy valószínűséggel másnak sem. Duci kislány voltam mindig is, de kamaszkoromban még többet híztam, amit apám rendszeresen szóvá tett. Nem volt erős éle a szavainak, inkább csak finoman célozgatott, de az bőven elég volt ahhoz, hogy tudjam, hogy mi a véleménye. Ebédnél a semmiből egyszer csak megjegyezte, hogy biztos megint híztam, mert még kövérebb az arcom. Vastag a lábam, puha a hátam a zsírtól. Sokszor hangoztatta lesújtó véleményét a generációm lusta, elpuhult, és életképtelen tagjairól. Ha elmentünk sétálni, többször rámutatott velem egykorú lányokra, és megjegyezte, hogy „…látod, ő is szép lenne, ha nem lenne kövér, de látszik rajta, hogy folyik szét.”

De nem csak az apámtól hallottam ilyen mondatokat. A lovasedző, akihez 14 éves koromban jártam, azt mondta, hogy akkora fenekem van, hogy kitakarom a napot, ha felállok a nyeregben. A mai napig meg szokták jegyezni hatalmas pocakos 52 éves, 62 évesnek látszó kopasz férfiak, hogy szerintük van-e rajtam túlsúly, vagy nincs.

Coming out

Amikor először szembesítettem a szüleimet az étkezési zavarommal, hatalmas patália kerekedett belőle. Mindketten ordítottak, egyszerre és felváltva is, és azt mondták, hogy „unalmadban már nem tudsz mit kitalálni” és „ebben a családban neked nem lehet ilyen problémád.” Szó szerint idéztem anyámat, aki azt gondolja a mai napig is, hogy ők túl jól neveltek fel engem egy ilyen problémához. Miért, milyen családi háttér indukálja egy étkezési zavar kialakulását? Kinek a szájából hiteles? Kinek engedjük meg ezt a problémát?

Egyszer megpróbáltam elmondani az apámnak, hogy milyen hatással voltak rám a szavai akkoriban, de rettenetes védekezésbe és ellentámadásba kezdett. Azt mondta, hogy soha nem mondott nekem olyanokat, mint amilyenekre emlékszem, és különben is, igenis joga van a saját ízléséhez és véleményéhez. Ha neki nem tetszenek a kövérek, üvöltötte, mégis mit képzelek magamról, hogy meg akarom neki szabni, hogy mit mondhat, gondolhat. Joga van azt gondolni, amit akar.

Jobban vagyok

Már jobban vagyok. Az utcán azt szokták mondani a régi ismerősök, hogy örülnek, hogy jól nézek ki, ezek szerint már jól vagyok. Ilyenkor bólogatok. Amikor egyszer a kezembe kerültek akkoriban készült képek, akkor döbbentem rá, hogy hogy is festettem valójában. Kiálltak a bordáim, a vállcsontom szinte átszúrta a bőröm.

Jobban vagyok, de még mindig rettegek az elhízástól. Görcsbe rándul a gyomrom, ha valaki azt mondja, hogy híztam. Válaszként könnyedén el szoktam mosolyodni, és azt felelem, hogy „És?” miközben az elmémet már elborította a pánik. Aztán ez is elmúlik. Soha nem kértem senkit, hogy ezt tartsa tiszteletben, nincs szükségem „safe space”-re. Egyetlen férfi taposott csak a lelkembe, aki nem volt elég tapintatos. Azt mondta, hogy szeret, hogy szeret engem. Tudott a történtekről természetesen. „Kövér vagy.” Nem is azt mondta, hogy híztál, hanem azt, hogy „kövér vagy.” Kedvesen csipkelődve mondta, ahogy apám is szokta. Soha nem kértem tőle tapintatot, úgy gondoltam, hogy nem szükséges valakit erre emlékeztetni, aki azt mondja, hogy szeret engem.

Free speech határokkal

Tisztában vagyok vele, hogy az empátiát nem lehet törvényileg kötelezővé tenni. Tisztában vagyok azzal is, hogy mennyire fontos a szólásszabadság és a free speech, ahogy azzal is, hogy a lónak van másik oldala, amire át lehet esni, hogy a liberálisok vezette anti body-shaming mozgalom azt eredményezte, hogy Tess Holiday plus size modellnek számít, és egy brand-et épített a kóros túlsúlyára. Tudom, hogy a testtömeg index táblázat nem úgy lett kitalálva, mint az új NAT, és a megfelelő testzsír százalék arány is komolyan veendő. De azt is tudom, hogy milyen hisztérikus zokogásban vergődni a padlón, amikor evés után nem tudok elmenni hányni, milyen, amikor előre görcs áll a gyomromba a vendégség szó hallatán, amikor idegen házban titokban guggolok a wc-n azt remélve, hogy senki nem fog észrevenni.

Mindenkinek joga van a véleményéhez. És nekem az a véleményem, hogy nem akarom, hogy az én lányom egy pillanatig úgy érezze majd, hogy nem elég méltó egy férfi szerelmére, mert nem elég tökéletes.