A fiatalok válságban élnek

Gyerekként érdekelt még minket a világ, tudásra és tanulásra éheztünk. Csillogó szemekkel, világot megváltó alkotásvággyal ültünk be az iskolapadba. Akkor még meg voltunk róla győződve, hogy lehetünk űrhajósok és hercegnők, lehetünk bármik, ami érdekel minket, de tényleg bármik, és akkor azért bármit meg is tettünk volna. Örömmel, játszva tanultunk, kötelességek és szabályok nélkül, boldogabban, mint valaha.

18 éves korunkig

6-18 éves korunkig jártunk iskolába, ahol a tanórák, a házi feladatok, a dolgozatok és a különórák száma az évek múlásával egyre csak emelkedett. Ekkor kellett volna kitalálni magunkat: felismerni mi érdekel igazán, mi tesz boldoggá, mi motivál. Nekem nem volt időm rá, és azt is tudom, hogy még sokaknak nem volt.

18 évesen életünk legfontosabb önismereti feladata előtt állunk, ketyegő órával. Az érettségi idejében, mindennél jobban el vagyunk foglalva azzal, hogy a lehető legmagasabb pontot érjük el, hogy bekerüljünk valahova, ami talán nem is nekünk való. Egy kitűzött szám lebeg még az álmunkban is, szétgyepált idegrendszerünkkel vakon megyünk bele a jövőbe – vagy inkább az időhiányban szült kényszermegoldásunkba. Nem hogy magunkat, de a jövőképünket sem volt időnk kitalálni – de ki kellett találnunk.  

Felsőoktatás

A 19-23 éves korunk az áttanult szilveszteréjszakákról, a végeláthatatlan könyvtárazásokról, a betanult tesztkitöltésekről és sokaknál még a diákhitel mámorítóan frusztráló gondolatáról is szól. Ez az az időszak, ahol sokakban felmerül a következő gondolat: a fenébe is, talán mégsem nekem való ez, de befejezem, ha már elkezdtem.

A teljes munkaidőt igénylő egyetem mellett részmunkát is vállalunk, hiszen egy diploma – vagy bármilyen képesítés – munkatapasztalat nélkül mit sem ér. Mindemellett nincs időnk se az olvasásra, se az edzésre, se az utazásra, se az énidőre, se a szerelemre. Inkább őrlődünk, hitelt fizetünk és túlórázunk azzal a reménnyel, hogy később jobb lesz.

Nyugtalanít minket a tudat, hogy bármennyire is keményen dolgozunk 30 éves korunkig, még mindig nem fogunk tudni megvenni egy saját lakást. Aggódunk a felvett hiteltől, és huszonévesen már a nyugdíjas éveinkre kell gondoljunk. Éppen ezért a jövőnket nem az érdeklődési körünkhöz, hanem a pénzforráshoz igazítjuk – ez pedig biztos út a kiégés felé.

Még mindig nincs időnk nem aggódni: két lábon járó, de mégis egy helyben toporgó félelmek vagyunk.

Miért?

Iskolába járunk, dolgozunk és karriert építünk, de valami még sem klappol – sem bennünk, sem rajtunk kívül. Úgy érezzük nem élünk, pedig mindent megteszünk, hogy mintaszerű „életünk” legyen. Valójában pedig olyan óriási beletörődömséggel lakjuk le az életünket, mintha lenne egy másik is.

Ki tudja, lehet, hogy a betöltetlen hiányunk generálja az idődeficitünk érzését. Az a jó nagy darabunk, a hajtóerőnk, a vágyunk, a miértünk, amit 18 évesen „meg kellett” találnunk.

Nem csoda, hogy mohó pénzbányászok vagyunk. Akinek nem inge…

További cikkek: