A jövőm bár sikamlós, legalább az enyém – Vonatút az élet kaszinójába Téma: Karrier

Arra jöttem rá, hogy az élet egy kaszinó: minden attól függ, hogy a rulettjátékos nyerő vagy vesztő szériában fogad-e a jövődre. Belegondoltál már ebbe? Én igen.

Egyik reggel barátnőmmel vonatoztam Pécs felé. Amikor már tíz perce panaszkodott, hogy mennyire utál egy nagyvárosban élni, feltettem neki a kérdést, ami minden beszélgetés Szent Grálja: miért? Mondja meg nekem, ugyan miért utál nagyvárosban élni? Válasza meglepett, mert rájöttem: nem a várossal van gondja, hanem önmagával.

– Nyomaszt a szabadság, a pénztelenség, és még azt sem tudom, hogyan éljem meg a pillanatot! Csak hajszolom az élményeket, hogy végre történjen valami – vallotta be barátnőm a döcögő vonat fülkéjében.

Velünk szemben utazott két lány is, akik nem bírták megállni, hogy ne kapcsolódjanak be saját tapasztalataikkal a nagy önfelfedezős beszélgetésbe. Egyiküket például az zavarta, hogy akárhogy küzd, nincs a szeme előtt egy jól körvonalazódott cél, ahogy szülei és nagyszülei előtt lebegett régebben.

Mert nemcsak a nagylányok álmát, a sikeres, önmegvalósított, boldog üzletasszony-képet tiporja sárba a társadalom, hanem a naiv kislányokét is, akik gyönyörű, fehér ruhás esküvőről és életre szóló szerelemről ábrándoznak. Hiszen a házasság sem biztos már, a fogadalmak értékvesztettek, az erény pedig megsemmisülőben – morfondíroztunk, míg a zakatoló táj suhant mellettünk.

– Szeretnék karriert, mert az ad biztonságot egy nőnek, de amit még jobban szeretnék, az egy nyugodt, békés, szerető családi fészek, ami menedéket nyújt a világ nehézségeivel szemben. De a fenébe is, nem akarok 35 évesen szülni, hogy túl nagy legyen a generációs különbség köztem és a gyerekem között! Hogy majd amikor tinédzser lesz, ne értsem meg a problémáit, és váljak így túl konzervatívvá vagy épp túl engedékennyé a nevelésében!

– Na, azért a férfiaknak sem könnyű – vágott közbe a vonaton egy úriember. – A gyerekcsinálásban mi is részt veszünk, nekünk is van beleszólásunk. Nekünk is jó családapának, férjnek, alkalmazottnak kell lennünk, plusz ott van a lánykérés terhe is.

Üdítő színfolt volt ez a megjegyzés a beszélgetésben, felháborodásán jót kacagtunk, de igaza volt: a férfiak is ugyanazokkal a félelmekkel élnek, mint mi, nők.

– De tudjátok, hogy engem mi zavar a legjobban? – szóltam közbe. – A „nincs elég időm” érzés. Amikor még karácsonykor díszítettem a fát, poénkodtunk a családdal, hogy a 4 éves kapcsolatomból mikor lesz végre házasság. Én rávágtam, hogy „ugyan, van még időm!”, de rájöttem, ez csak egy illúzió. Ahhoz, hogy ideális idővonalon haladjon végig az életem, van 10 évem arra, hogy karriert építsek, kitaláljam, mi akarok lenni, találjam meg önmagam, éljek, randizzak, utazzak, ismerjek meg új embereket. Továbbá találjak egy jól megfogható célt, amiért küzdök és ami boldoggá tesz. Találjak rá a nagy Ő-re – már ha létezik olyan –, házasodjunk össze, szüljek szerelemgyerekeket, telepedjünk le egy szép nagy házban és boldogan éljünk, míg meg nem halunk – daráltam egy szuszra, magamat is meglepve. Ezeket a gondolatokat korábban sosem fogalmaztam meg hangosan.

Akaratom ellenére is elmosolyogtam a monológomon, de tudjátok, azzal a „na persze”- mosollyal – mintha ez ilyen könnyű lenne.

Ott, a vonaton jöttünk rá, hogy mindannyian egy neurotikus társadalom gyermekei vagyunk, akik képtelenek az általuk ismert és a tőlük elvárt jövőt felépíteni. Csalódunk önmagunkban is, mert azt hittük, hogy felnőttünk és már tudjuk a tutit, de igazából tanácstalanul lebegünk az éterben, sodródunk az árral, pillanatnyi kényszermegoldásokba kapaszkodva.

Mosolyom ebben a minutumban hervadt le. Igen, nem véletlenül nem fogalmaztam meg ezeket a gondolatokat hangosan. A felismerés egyszerűen fáj. Könnyebb, ha az ember egyszerűen csak tologatja maga előtt.

Már majdnem megérkeztünk, mire sikerült teljesen kibeszélni magunkból szétzilált gondolatainkat. A vonatút utolsó 5 percében azt fejtegettük, hogy életünk során sok kicsi, könnyen megvalósítható, de mégis kihívást jelentő célokat kell(ene) megfogalmaznunk. Álmodni, elképzelni és vizualizálni kell(ene) egy ideális élethelyzetet, ami eleinte nem más, mint egy nagy színes paca a falon. Ahogy egyre közelebb mész a pacához, úgy ölt egyre kivehetőbb formát – így jelenik majd meg az a megnyugtató érzés, hogy jó úton haladunk, elértünk valamit.

Azt viszont el kell fogadnunk, hogy nem kaphatunk meg mindent – legalábbis nem úgy, ahogy elterveztük –, mert az élet egy rulett. Kontrollálhatod, hogy mire teszel fel és mennyit, de azt nem, hogy mit dob neked a sors.

És bár a jövőnk még mindig sikamlós, legalább a miénk. Erre gondolok mindig, valahányszor hatalmába kerít a mélabú.

Legalább az enyém.