A megcsalás útvesztőjében – Magyar szeretők könyvajánló Téma: Énidő

Olvastam valahol, hogy a válások legfőbb oka az, hogy túl sokáig élünk. Két dologra vágyik nagyon az ember egy kapcsolatban: biztonságra és izgalomra. A kettő azonban nagyon üti egymást. Mégis, hogyan tartható ez az állapot hosszútávon? Lehet-e tenni azért, hogy a kapcsolatot évek múlva ne börtönnek éljük meg, és ha igen, akkor hogyan?

 

Aki okos, az más hibájából tanul

Azt mondják, ha elég okosak vagyunk, akkor más hibájából tanulunk, ha buták, akkor elkövetjük a sajátjainkat. Na, meg van az a köztes állapot, amikor máséból tanulunk, miután szegény pára meghallgatta a tanácsot, amit mi adtunk. Most mégis maradjunk az első változatnál. Az ihletforrást Hercsel Adél – Magyar szeretők c. riport könyve képezi, amely húsz őszinte vallomást foglal magába a megcsalásról és a viszonyokról. Bár néha olyan érzésem volt, mintha a nyomorult Szürke ötven árnyalatát olvasnám (továbbra se tudom e jelző nélkül emlegetni E. L. James remekművét, és nem is sikerült a végére érjek), mégis úgy voltam vele, hogy ha az ítélkezést félreteszem, és kellő nyitottsággal olvasom, akkor akár tanulhatok is belőle. Nézzük, mire jutottam.

Hol kezdődik a megcsalás és a hűtlenség?

Nincs olyan meghatározás, hogy ha van fizikai kapcsolat, az megcsalás, ha nincs, akkor meg nem az.

„A megcsalás ott kezdődik, amikor a férfi elhagyja a családját egy másik nőért.”

„Hűtlenség az, ha valakinek a figyelme tartósan és nagy erővel nem a saját párjára tapad, hanem egy idegenre.”

„Ha valaki mást csodál hosszasan, ha folyton mással kommunikál, ha annak a másiknak a közeledésére és figyelmére vágyik, míg a párját hanyagolja.”

„Megcsalás az, ha felteszem magamnak a kérdést, hogy ezzel fájdalmat okoznék-e a másiknak, ha megtudná, a válasz igen, és mégis megteszem.”

A megcsalás fogalma tehát egyénenként különbözik, és mindig szubjektív. Arról a két emberről szól, akik kapcsolatban vannak. A határok különböznek, így nem lehet sablonokat gyártani arra, hogy mi elfogadható és mi nem.

Gyakoribb ma a hűtlenség, mint korábban?

Nem több a megcsalás, mint a szüleink vagy nagyszüleink idejében, csak csökkent a vallás, a korábbi erkölcsi normák szerepe, így felvállalhatóbb lett. Balázs Lajos – Cérna és tű c. könyvében olvastam minduntalan, hogy „ez az asszonyok sorsa”. A könyv a paraszti világ szerelmi eposzát festi le, 300 interjú anyagán keresztül, amelyet 50 éven keresztül gyűjtöttek.

Az egészben tehát talán annyi változás keletkezett, hogy ma már a társadalom a nőkkel szemben is jóval megengedőbb, ha a hűtlenségről van szó. Ma már egy nő is megteheti azt, hogy félrelép, amíg ez régen kizárólag a férfiak „kiváltsága” volt. Talán nem ezt fogom az esélyegyenlőség legnagyobb büszkeségeként számon tartani.

Milyen hullámvölgyek vezetnek odáig, hogy az ember házon kívül keressen vigaszt?

A hűtlenség összemosódott a kíváncsisággal, a lehetőségek megragadásával, olykor pedig szinte már előírásként fogalmazódik meg mindez, nyomást gyakorolva a párkapcsolatban élőkre. Egyre inkább azt sugallják, hogy természetes, vagy akár szükségszerű az, hogy kifele vágyakozzunk, éljünk a felmerülő lehetőségekkel, különben lemaradunk valamiről.

A könyvben bemutatott húsz vallomásból arra következtethetünk, hogy a leggyakoribb okok a következők lehetnek: megkapni valamit, ami hiányzik a kapcsolatból; felkavarni az állóvizet, hogy változásra kényszerítse a másik felet; vigaszkeresés; változás iránti igény; a hűtlen fél ilyen módon erősítheti az énképét, önértékelését; egyenlítés a másik fél hűtlenségével szemben; „egyszerű szórakozás”. Továbbá vannak olyan életszakaszok, amelyek a hűtlenség szempontjából veszélyeztetebbek.

Ezek alapján nehezen mondható el, hogy valakit véletlenül csalnak meg. Arról senki nem tehet, ha valaki felkelti a figyelmét, de az, hogy mit kezd az érzéssel, már egy tudatos döntés. Soha nem abban a pillanatban dől el, amikor megtörténik: a tett már a folyamat része, pont az i-n.

Működnek a nyitott kapcsolatok?

Mennyiben lehet kockázatos? Sérül-e a szerelem és a ragaszkodás, ha külső hatások is érnek bennünket? Mi lesz akkor, ha az otthonin, a házi kötelezőn kívüli érzelmi és fizikális input erősebbnek bizonyul?

„Az a fajta önző szerelem, ami birtokolni akar, hamar elmúlik, mert megcsömörlik benne az ember (…) A nyitott házasság szerződése azonban csak teljes őszinteség, bizalom és harmónia mellett működik. Nyíltan beszélünk egymással, nem rejtegetjük vágyainkat, miközben a család egysége és a másik nem sérülhet. Ez ma úgy működik, hogy a randi előtt a feleségem kimossa, majd szépen kivasalja az ingemet, és csak akkor indulhatok el, ha szerinte jól nézek ki. Én pedig elviszem kocsival a találkájára, és haza is hozom.”

Tovább olvasva megjelenik egy másik történet a nyitott házasságról, egy nő szemszögéből – egy oldal után kiderült, hogy a fent említett idézet szerzőjének feleségét olvashatjuk. Meglepően (vagy nem), a másik szemszög közel se festi le ilyen „idillien” a helyzetet. „Menny és Pokol egyszerre, én befejeztem.” Akkor tehát biztos, hogy élhető ez az életforma?

A nyitott kapcsolat elvonhatja a figyelmet a meglévő kötelék valós problémáiról, és „legálisabbnak” tűnhet, mint szeretőt tartani, de attól még ez is megcsalás, amely során legalább az egyik fél végül sérül. Szeretem annyira, hogy vele bármin osztozok, de ha szabadság kell neki, akkor inkább elengedem, minthogy rajta és a figyelmén osztozzak.

Második esély?

A párkapcsolat hűtlenség esetén is megmenthető, ha mindkét fél akarja. Olyan helyzetet generál, aminek hatására egymás felé kell fordulni, és mielőbb kommunikálni, legalábbis, ha még van erre törekvés, ha vannak érzelmek.

Magam részéről úgy gondolom, hogy megérdemlem azt a fajta békét és biztonságot, hogy amikor programot szervez át, nem veszi fel a telefont, nem válaszol megszokott idő után az üzenetre, akkor ne arra kelljen gondolnom, hogy biztos megint sántikál valamiben. A másik fél pedig megérdemli azt a fajta bizalmat, hogy nem kételkedek benne akkor is, ha tartja a szavát, és már tényleg nem parkol a tilosban.

Nem ítélek el senkit, aki másképp dönt, tudom, milyen nagy a kísértés, hogy úgy tegyünk, mintha semmi nem történt volna. Azonban azt is elismerem, hogy ahogy arra sincs egy általános meghatározás, hogy mi számít megcsalásnak, úgy a megbocsátás, újrakezdés döntése is teljesen szubjektív, és mindig az adott helyzet, és az adott kapcsolat dönti el az egésznek a kimenetelét.

Ha nem ítélkezni akarok, akár tanulhatok is

Megismerve ezeket a történeteket úgy gondolom, hogy nincs egyetlen üdvözítő út, hanem a boldogságkeresés nagyon személyes és egyedi folyamat. A lényeg, hogy a két félnek egyezzen az értékrendje. Egyetemen azt tanultuk, többször is, hogy az egészséges ember az, aki öröm és munkaképes. Ez az évek során azonban kiegészült a fejlődés képességével is, vagyis az az ember képes egészséges maradni, aki képes megújulni, fejlődni, változni – akár egy kapcsolatban is.

A kötet közelebb viheti az olvasót ahhoz, hogy saját kapcsolata kezelésében meglássa azt, amiben fejlődnie kell, és megmutatja, hogy mennyire sokféleképpen lehet akár boldognak, akár boldogtalannak lenni valaki mellett.