A megfelelések csapdájában Téma: Karrier

Megfelelés. Időnként, és mostanában egyre gyakrabban úgy érzem, erre épül az életem. Meg akarok felelni a főnökömnek, a kollegáimnak, a tanítványaimnak. Megfelelni az egyetemnek. Megfelelni a szüleimnek. Görcsösen meg akarok felelni a világ elvárásainak. Folyamatosan szétdarabolom magam és csak adok és adok és adok, aki csak szembe jön velem, kap belőlem egy darabot. Hol egy jótanács, hol egy beszélgetés, egy apró mosoly, egy láthatatlan gesztus formájában.

De miért is csinálom ezt? Mert ugyanilyen görcsösen vágyom mások elismerésére és szeretetére. Valamilyen érthetetlen okból úgy gondolom, hogy ha mindenkinek megadom, amit vár tőlem, előbb vagy utóbb én is megkapom, amire én vágyom. Persze ez az elgondolás minden logikát nélkülöz.

Erre talán akkor jöttem rá először, amikor néhány évvel ezelőtt kiégtem. Nem könnyű leírni azt a fajta kiüresedett, „minden mindegy” állapotot, ami nem nevezhető depressziónak, csak éppen a lehető legjobban le vagy jőve az életről, mintha túl sokat vettél volna be abból a bizonyos tablettából.

És miután kilábaltam belőle, azt hittem, megváltoznak a dolgok, hogy gazdagabb lettem egy tapasztalattal és okosabban fogom csinálni. Majd évekkel később ismét azon kapom magam, hogy én vagyok az utolsó helyen, minden és mindenki más fontosabb nálam.

Persze, sokminden változott az elmúlt években. Tudatosabban, egészségesebben élek, rendszeresen sportolok, amennyire tőlem telik, dolgozom magamon is.

És egyszerre azon kapom magam, hogy mindezek a pozitív változások elvárások lettek önmagam felé. Ez lett a mérce. Meghatároztam, létrehoztam magamnak egy életstílust, amiből nem engedek. Leosztottam magamnak a lapokat, minden percem be van osztva, meghatároztam, mennyi pénzt kell félretennem, mire mennyit költhetek, mit és mennyit ehetek, gyakorlatilag bebörtönöztem önmagam.

És még mindig csak adok magamból, megtagadva az énidőt, kívülről várva a megerősítést.

Mégis milyen megerősítést? A világ tele van elvárásokkal. Ja, már 25 éves vagy? Miért vagy szingli? Miért nincsen gyereked? De ugye lesz? Hogyhogy még csak az első diplománál tartasz? Hogy áll a karriered? És még vagy milliónyi kérdés, ami szembejön a médiában, az utcán, a barátaim és a családom körében.

Azt senki sem kérdezi; hogy vagy? Mire vágysz? Tehetek érted valamit? Vagy legalábbis a legtöbbször nem komolyan. Mikor kérdezted meg bármelyiket is valakitől őszinte kíváncsisággal, úgy, hogy közben nem azt vártad, hogy te magad válaszolhass ezekre a kérdésekre, hogy elsírhasd a bánatod a másiknak?

És ez még a kisebb probléma. A nagyobb ott kezdődik, hogy még önmagamtól sem kérdezem meg. Vagy ha mégis, és nem tetszik a válasz, egész egyszerűen félreteszem, mintha nem is lett volna, és felkerül a „majd”-ok hosszú listájára.

Várom másoktól a megerősítést, a szeretetet, a gondoskodást, a tiszteletet, miközben önmagamnak sem adom meg őket.

Pedig a változás tényleg bennem kezdődik. Talán, ha nem a világot akarnám megváltoztatni, hanem egységbe kerülnék vele és önmagammal, egész más megvilágításba kerülnének a dolgok. Ha képes lennék igazán elfogadni önmagamat, akkor is, amikor nem egészen úgy mennek a dolgok, ahogy elvárnám magamtól, minden könnyebb lenne. Esetleg ki kellene szakadni azokból a szerepekből, amiket kívülről rám nyomnak vagy önmagamra teszek, és a biztonságosnak tűnő, kitaposott úgy helyett megkeresni a sajátomat.

Sok helyen olvashatjuk, hogy a világ a mi generációnktól várja a változást. Azt viszont csakis akkor érhetjük el, ha tisztában vagyunk vele, mit szeretnénk, mik a vágyaink, mik a céljaink, hol vannak a közös nevezők. Tanuld meg elfogadni önmagad, fogadd el a világot, találd meg azt, amiben ki tudsz teljesedni. Bármilyen változás csak utána jön. A világ valószínűleg megvárja.