„A munkám szép lassan kiöli belőlem a lelket” – Megéri a szakmai kihívás, ha magány társul hozzá? Téma: Karrier

Van fix munkám, fenn tudom tartani magam, ráadásul a végzettségemnek is megfelelő, szóval végül is minden szuper – gondolhatnánk –, egyetlen dolgot leszámítva. A munkám szép lassan kiöli belőlem a lelket. A lelket, a motivációt, a reményt, amire most leginkább szükségem lenne ebben a depresszív, koronavírussal átitatott időszakban. Mert nem tudjuk, mink van, amíg el nem veszítjük. És hogy miért írom ezt most? Hamarosan kiderül.

Elvesztettem a munkám tavasszal a koronavírus okozta helyzet miatt

Munkanélküli lettem, haza költöztem vidékre, tengtem-lengtem, és eleinte még élveztem is a nyugit meg a sok-sok szabadidőt, ami hirtelen a nyakamba szakadt – de persze nem sokáig. Ott volt az érzés, hogy haszontalan vagyok, egy helyben toporgok, nem jutok előbbre, ide bizony munka kell. Szerencsémre viszonylag rövid időn belül adódott is egy lehetőség, amit elfogadtam. Hogyne fogadtam volna el, hiszen teljes szívvel vágyakoztam vissza a megszokott és önálló, budapesti életemhez! Örültem neki, mint majom a farkának, hiszen még szakmába is vág.

Na de milyen munkát fogadtam végül el?

Közgazdász vagyok, két éve végeztem az egyetemen, irodai ügyintéző pozícióra vett fel egy kis cég. A cég olyannyira pici, hogy három főből áll, de rövidesen csak kettőből fog állni, mert akinek a helyére jövök, ő más irányba vált. Elhúzták előttem a mézesmadzagot az interjún meg a betanítás alatt is, még ma is rácsodálkozok, milyen jól előadtak mindent. Irodai ügyintéző pozícióhoz irodai ügyintézői bérezés dukál, és gondoltam jól van ez így, annyira nem volt pompás, de rossz sem, így elégedett voltam vele. Sok változatos feladatom lesz, mindenből egy kicsi: egy kis marketing, sales, asszisztencia, irodavezetés, pénzügy… Nagyon jó lesz, itt unatkozni nem fogok, mindenbe belelátok, sokat tanulhatok. Az előző tapasztalataimhoz képest valóban  szép lépésnek tűnt szakmailag.

A betanítás, bár lazán és jó hangulatban indult, hirtelen száznyolcvan fokos fordulatot vett. Egyszerre elképesztő mennyiségű információt kellett a fejembe tolnom, és talán itt szembesültem vele, hogy mennyire összetett a munkakör, amit elvállaltam. Itt már megszólalt bennem egy vészcsengő, de tudjátok, az a fajta, amit az ember még nem vesz komolyan. A kollégám, aki betanított, elhagyta a céget, a cégtulaj pedig külföldre utazott több hónapra. Még nem tudja, mikor jön vissza, de állítja, hogy majd jön. Könnyen kitalálhatjátok, ki maradt ott az irodában: én. Egymagam. Egyedül. A feladataimmal, amiket rekordgyorsasággal daráltak le nekem.

Az embert próbáló munkakör

Csak hogy pár finomságot említsek az „irodai ügyintézői” feladataim közül: koordinálom a teljes logisztikai folyamatot, és intézem a rendeléseket. Minden pénzügyes feladatot ellátok, kezdve a számlák kiállításával, befizetéseivel, az összes adó befizetésén át egészen a könyvelés ellenőrzéséig. Viszem az összes marketing feladatot, kampányt találok ki, partnerekkel egyeztetek akciókról, megjelenési lehetőségekről, és még az újságban megjelenő hirdetést is én állítom össze az utolsó betűig. Frissítem és szerkesztem a weboldalt, és újra-designolom az ezer éves elavult aloldalakat. Kívülről kell fújnom az import ügyek intézését és az egész készletgazdálkodást.

Teljes körű asszisztenciát kell nyújtanom a cégtulajnak, és segíteni elintézni az itthoni magánügyeit. Mindezek mellett az összes adminisztrációt is én csinálom a cégnek, az utolsó számlamásolat lefűzéséig. Elvárás, hogy értékesítsek, találjak új vevőket külföldön, és nyomjam be a termékünket egy teljesen új piacra. Na de, persze ott van az iroda is, intéznem kell a takarítását, a felszereltségét, meg hogy valahogy mégiscsak ki legyen mosva a törülköző a fürdőszobában… magamnak. Mert ugye nem használja más.

És hogy érzi magát egy 20onéves fiatal egy ilyen munkakörnyezetben?

Elárulom, hogy: rohadtul magányosan. Olyan magányosan, mint még soha. Az új kollégák megismerése és a kapcsolatok kiépítése itt egyenlő a nullával. Kávészüneti pletykáknak se híre, se hamva. Céges csapatépítő buliról vagy munka utáni közös sörözésről már nem is álmodozom. Csöpögős karácsonyi ajándékozás vagy menő céges vacsora: esélytelen. Nem dübörög a munkahelyi chat, és nincsenek nagy traccspartik a konyhában. A legsablonosabb „Szia! Hogy vagy, mizu?” sem hangzik el abban a nyamvadt irodában. Bemegyek dolgozni az üres irodába, megcsinálom, amit kell, majd bezárom az irodát és hazajövök. Így telik minden napom anélkül, hogy élő emberrel szót váltanék a munkahelyen.

Korábban nem gondoltam volna, hogy a kollégák, a csapat, vagy a munkahelyi közeg ennyire számít. Ahogy a monológom elején is írtam: nem tudod, mid van, míg el nem veszíted. Tudom, sokan vagytok úgy, hogy akad egy-két kollégátok, akit szívesen melegebb éghajlatra küldenétek, és mit meg nem adnátok egy nyugalmas, üres, csendes irodáért, ahol a magad ura vagy. Tudom, én is ezt gondoltam… Nagyjából másfél hónapig.

Elindultam a lejtőn a búskomor magány és a teljes motiválatlanság felé

Az ember társas lény, alapvető szükséglete a szociális élet. Ha ezt megvonják tőle, elkezd befelé fordulni. A motiválatlanság olyan szintjeit értem el, hogy volt, hogy órákon keresztül csak üres tekintettel bámultam a monitort tétlenül, és vártam, hátha kibillent valami ebből az állapotból. Valami külső inger. Ha a főnökömtől az az alapelvárás, hogy kifogástalanul végezzem a munkám, más kollégám meg nincs, akivel megosszam a sikerem, ugyan mégis mi motiválna? A középszerű recepciós bérezésem és a cégkultúra teljes hiánya valószínűleg nem fog. A magamban beszélést profi szintre fejlesztettem, gyanítom, ha valaki látná, hogy mit művelek le olykor-olykor a tükör előtt, diliházba zárnának.

Minden egyes nap felteszem magamnak a kérdést: tényleg ezt akarom csinálni?

Megéri a szakmai kihívás, ha magány társul hozzá? Megéri megszakadni a munkában, ha nincs utána elismerés? Megéri ennyi felelősséggel megbirkózni ilyen bérezés mellett? És hova tovább? Cégen belüli előmenetel? Itt nincs hierarchia, nincs mentorálás, nincs feljebb lépési lehetőség. De még csak HR-es sincs, akivel ezt meg lehetne beszélni. Egymagam vagyok a teljes gazdasági iroda és a CEO, aki döntést hoz.

Egy dolog azonban biztos, és ezt mindig észben tartom: koronavírus van, bizonytalanság van, gazdasági válsághelyzet van, nekem pedig van egy fix munkám.