A pénz többletjogokkal ruház fel? Téma: Karrier

Életem szignifikáns részét a kocsmai pult kellemetlenebbik fele mögött töltve igazán sok tapasztalatot gyűjtöttem ama bizonyos emberi természetről, mely azóta is gyakran gondolkodóba ejt. Töprengéseim eredményét kívánom megosztani, mely remélhetőleg némi élvezettel szolgál egyesek számára. Biztos ami biztos, néha majd megszakítom mondandómat egy-egy Mothy Phyton jelenettel.

Mióta épületeket hoznak létre abból a célból, hogy az emberek szociális tevékenységnek álcázva alkoholt nyakalhassanak a falai között, bizonyára minden ilyen építményben megfordult legalább egy, de inkább több olyan vendég, akivel a következő jelenet játszódott le. A vendég szemrevaló mennyiségű forint értékében alkoholt fogyaszt az este folyamán, aminek hatására a civilizált társas érintkezés obligát szabályait kezdi feszegetni – üvölt, csapkod, több sört juttat a környezetében lévő tárgyakra, mint kavargó gyomrába. Inzultálja a pultosokat vagy társalgásba kezd valakivel azzal a felütéssel, hogy „mit nézel g*ci”.

Ha a vendéglátóegység munkatársai udvariasan felhívják a figyelmét arra, hogy magatartásával zavarja a hely falai közt tartózkodó embereket, és legyen szíves moderálni magát, akkor az illető még nagyobb lármázásba kezd. A nehezen forgó nyelve által képzett interpretációs akadályokat leküzdve mindössze annyit lehet kiszűrni mondandójából, hogy neki ehhez joga van, mert rengeteg pénzt elköltött az elmúlt órákban. Sőt, ő tartja el az egész helyet a teljes személyzet összes felmenőjével együtt, ezért őt senki ne merészelje fegyelmezni.

Mindig is tiszta szívből gyűlöltem ezt a végtelenül sértő, otromba mondatot, soha semmi nem tudott oly mértékben kibillenteni tiger woods-i nyugalmamból, mint ez az egyetlen aprócska szentencia. Be kell vallanom, igen rossz véleménnyel vagyok azon embertársaimról, akiknek az imént említett gondolat elhagyja ajkait. Ők alkotják a populáció azon részét, amelyhez passzentosan illik a „gazdag” és „udvariatlan” jelzők számtalan variánsa. Ők azok, akik úgy tekintenek embertársaikra, mintha csak az ánuszukból rángatták volna ki őket, és ők azok, akik azt gondolják, hogy egy bizonyos határt átlépő pénzösszeg ellenében bármit lehet. Igen ám, de nemrégiben velem is megtörtént az az eset, hogy pontosan ugyanez a gondolat cikázott át az agyamon.

Nem emlékszem a kristálytiszta körülményekre, annyi azonban bizonyos, hogy az én fejemben is megszólalt az a bizonyos csilingelő belső hang: „Ugyan, megtehetem, hisz rengeteget fizettem érte.” Ekkor kezdtem el azon töprengeni, hogy vajon nincs-e mégis aprócska létjogosultsága ennek a gondolatnak? No, nem azért, mert abban a minutumban, amint érintett vagyok valamiben, máris legitimálni kívánom a tevékenységet, szó sincs erről. Sőt, borzadva konstatáltam az elmémben megtelepvő gondolatot, hisz nem vagyok ilyen, Rousseau és Fourier tanaival táplált szellemem a legkevésbé sem fogékony eme kiváltságosok által képviselt mentalitásra. Mégis arra jutottam, hogy akár tetszik, akár nem, a gondolat hordoz némi igazságtartalmat.

Bizonyos szempontból igaza van annak, aki azt gondolja, hogy a pénz többletjogokkat ad. No, nem azoknak, akiknek csak úgy van, otthon a cihába varrva, az ágy alatt rejtegetve, hanem azoknak, akik az este folyamán költöttek is. Vizsgáljuk meg a hipotetikus vendéglátóegységben történt esetet. Amikor a pityókás vendég azzal érvvel, hogy épp az imént finanszírozta a három pultos nagymamájának a dialízisét, az azért nem száz százalékig valid érv, mert a három dialízis árával egyenértékű alkoholmennyiséget el is fogyasztotta – azért pedig ugye nem ünneplünk senkit sem, mert az este végén hajlandó kiegyenlíteni a számláját. De!

Azt állítani, hogy a szociális kapcsolattartás szent templomaként üzemelő hely tulajdonosának teljes mértékben mindegy, hogy vendégei mekkora összeggel járulnak hozzá a működéshez, az nyilvánvalóan nem igaz. Akár tetszik, akár nem – Rousseau hangosan átkozódik a sírjában –, de minden egyes polgár pénzből él, és senkinek sem mindegy, hogy mennyi lesz a fizetése a hónap végén. Emiatt a vendéglátóegységek bizonyos szempontból ki vannak szolgáltatva a fogyasztóiknak.

Saját helyzetemet példaként felhozva: elnézőbb voltam azokkal a vendégekkel, akik szemrevaló összeget gyűrtek a kezembe jatt formájában – igen, tessék csak anyagiasnak nevezni, állok elébe. Akkor is kitartok amellett, hogy a világ működésének teljesen legitim módja, ha többért cserébe többet várunk. Természetesen mindennek megvan az ésszerű határa, amit erősen áthat a szubjektivitás orrfacsaró szaga, mégsem tartom ezt istenkáromlásnak.

Nem turkáltam soha egyetlen vendégem zsebében sem, és nem azért voltam kedves, mert csillogó dollárjelek lebegtek lelki szemeim előtt. Azt viszont nem tagadom, hogy a bosszantó udvariatlanságot tovább tűrtem egy vaskos számlát gyűrögetve.