A túlzott őszinteség árt a kapcsolatnak? Téma: Psziché

Egyszer már kifejtettem azt a vérnyomásnövelően frusztráló gondolatmenetet, miszerint a monogámia nem egy életszerű, járható út az emberiség számára. A következő sorok azt hivatottak fejtegetni, hogy mely kapcsolatdinamika segíthet mégis megmenteni a monogám párkapcsolatokat a pusztulástól.

Az elmúlt pár hétben többször képezték a képzeletbeli barátaimmal folytatott diskurzusaim tárgyát a romantikus társas viszonyaink. Elég hamar kirajzolódni látszott a demarkációs vonal a csatározó felek között: egyesek szerint a párkapcsolat minőségbeli romlásának elkerülése végett obligát tabusításokra van szükség, míg mások – szerény személyemmel az élen – azt hangoztatták, hogy épp a tabusítás okozza a párkapcsolat keserves, elkerülhetetlen halálát. A csörte végére azonban be kellett látnom, hogy mindenkinek igaza van, aki a tabusítás és elhallgatás szükségességét propagálja egy kapcsolatban. Miért is?

A lelkem mélyén éldegélő Flaubert-hősnő nem sokkal ezelőttig sziklaszilárdan meg volt győződve arról, hogy az igazi, nagybetűs, romantikus szerelem halhatatlan, örök érvényű, égen-földön átívelő, letaglózó és egyben felemelő, melyen nem fog földi erő. Az idő előrehaladtával azonban fokozatosan nyílt ki a szemem, szembesültem a rút valósággal, mely a vattacukorillatú köd leszállta után fogadott.

Amikor a szerelem terminusával írjuk le azt a bódult, eufórikus állapotot, amelyben három méterrel a föld fölött lebegünk, nem tudunk enni, aludni, és konstans kedvesünk szépséges orcáját vizionáljuk magunk elé, akkor valójában csak különböző tudatmódosító kábítószerek hatását implikáló kémiai vegyületek homályosítják el az elménket. Amikor ez lecseng – mert le fog –, akkor tudunk először elfogulatlanul, objektíven szerelmesünkre pillantani. Az, hogy mennyire tetszik az, amit akkor látunk, és mennyire tudunk vele együtt kooperálni a jövőben, nagyban meghatározza a kapcsolat későbbi sorsát. És van egy igen rossz hírem: a libidót bizony ezek a hormonok irányítják, nem pedig azok, amelyek a szivárványon túl várnak minket.

Az én víziómban egy kapcsolatban nincsenek tabuk, mert azt tanultam a szüleimtől, hogy az a normális, ha szinte egybeforrunk, eggyé válunk partnerünkkel. Nincs titok, nincs álca, nem játszmázunk, mert az a jó kapcsolat, ahol a felek feltétel nélkül, az egész, akár nagyrészt ismeretlen csomaggal együtt is elfogadják a másikat. Ez mit jelent? Mindent, ami acélbetétes bakanccsal tiporja a szexuális vágyat. A zsíros hajat, koszos lábkörmöket, szőrös lábat, kinyúlt melegítőt, bőrhibákat, hízást, kellemetlen, ánuszrózsából távozó gázokat. A gyengeséget, betegséget, sebezhetőséget és a tökéletlenséget.

Igen, valóban azt gondolom, hogy a két lelket összekapcsoló, misztikus asztrál-híd létrejöttéhez szükség van az intimitás ezen fokára. Szükség van arra, hogy annyira biztonságban érezzem magam a másik mellett, hogy fokozatosan leengedjem a védelmem érdekében emelt falakat, és meg merjem mutatni a legkevésbé vonzó arcomat. Mindannyian vágyunk erre. De mi a helyzet a szexuális aspektussal?

Az a szomorú igazság, hogy a kapcsolat ezen részének viszont egyáltalán nem tesz jót a teljes kitárulkozás. Pontosan azért, mert a két részért két eltérő terület felelős, és ha dokumentarista jelleget tulajdonítunk az Agymanók c. filmnek, akkor ilyenkor ádáz szócsaták zajlanak az agyunk egy zugában. Hiába éljük át az intimitás csodás, mesébe illő szintjeit kedvesünkkel, miközben leborotválja a lábunkat, kinyomkodja a pattanásainkat, kiszedi a zokniszöszt a nagylábujjunk sarkából, vagy lepedőt cserél egy csúnya ételmérgezés után, ezek az élmények lassan, de biztosan ácsolják a szexuális életünk ébenfa koporsóját. Ha vágyjuk az újdonságot, akkor meg kellene hagyni a másiknak a privát szférát a saját gondolataival. És igen, a titkaival.

Manapság a szex a kapcsolatok egyik legfontosabb alappilére: ha az nem működik kielégítően, akkor sanszos, hogy sutba dobjuk az egészet, hiába passzolunk szinte mesébe illően a többi területen. Ennek érdekében pedig fel kell adni az „úgy érzem magam veled, mintha egymagam lennék” mentalitást, és igenis kell lennie bennünk egy gátnak, amely megakadályozza, hogy a legkevésbé vonzó énünket gyakran tegyük közszemlére a párunk társaságában. Nekem sem tetszik, de elég alátámasztottnak és bizonyítottnak érzem ahhoz, hogy ne küzdjek a létjogosultsága ellen.

Ugyanakkor, azt is teljesen elfogadhatónak tartom, ha azt mondjuk, hogy az életre szóló párválasztás törvényszerű menete, hogy a felek idővel megszűnnek szeretők lenni, helyette társakká válnak. Mi van akkor, ha a szexualitás bőven túl van értékelve manapság? Ha teljesen elfogadható, hogy idővel csökken a párok szexuális érdeklődése a másik iránt, cserébe nélkülözhetetlen alkotóelemeivé válnak a másik életének? Van értelme tagadni, hogy ennek nincs más módja?

Vagy próbáljuk a lehető legtovább életben tartani a lángot, amire ugyan az égvilágon semmi garancia, hogy sikerülni is fog, de legalább egy életen keresztül kiosonhatunk reggel a fürdőszobába fogat mosni, hogy életünk értelme ne szerezzen tudomást arról, hogy az orrát csiklandozó mentol szag nem tartozik természetadta attribútumaink közé?