Álomgyilkosok, akiket azonnal meg kell állítanunk Téma: Psziché

Játszottatok már valaha Super Mario-val? Bizonyára tudjátok, melyik játékról beszélek. A pályán egy kék-piros overálos, nagyorrú figurával kell előre haladni, miközben el kell kerülni az összes teknőst, sötét gombát, húsevő növényt és minden más életünkre veszélyes karaktert, hogy végezetül sikeresen beérhessünk a célba, ahol vár ránk a sárkány által foglyul ejtett Királynő.

Mario olyan, mint te vagy én

A minap rájöttem, hogy a baseballsapkás kabala élete egy az egyben megfeleltethető a mienknek is. A pálya az életünket, a Királynő az életcélunkat, a játék alatt szemben ugráló lények pedig az esetleges akadályokat, kihívásokat reprezentálják.

Egyébként szerintem nem véletlen, hogy a Mariót célja elérésében akadályozni próbáló dolgok mind élő szervezetek – állatok, gombák, növények. Ráébredtem, hogy a legnagyobb akadályt bizony a való életben is a körülöttünk élők jelentik.

Szemünk előtt fényesen ragyog egy cél, eltökélten és elszántan szökdécselünk felé, de hirtelen újabb és újabb emberek próbálnak elbizonytalanítani minket abban, hogy valóban elérhetünk a vágyainkhoz. Engedjétek meg, hogy őket most ne teknősöknek, sötét gombáknak vagy húsevő növényeknek, kegyetlenebbül és kifejezőbben inkább álomgyilkosoknak nevezzem.

Álomgyilkosok, akik sosem hisznek bennünk

Álomgyilkosok. Van ám belőlük is legalább annyi, mint égből pottyanó sötét gombából vagy zöld csőből előbújó húsevő növényből. Az álomgyilkosok azok az emberek, akik szüntelenül kételkednek bennünk, akik állandóan elbizonytalanítani és elkedvetleníteni próbálnak. Nekik mindegy, hogy mennyire lelkesen, mennyire eltökélten vagy mennyire izgatottan tekintünk egy vadonatúj célunkra, ők így is, úgy is garantáltan csak a lelombozásunkon dolgoznak majd.

Már a gyerekként sem hagynak minket álmodni

„Szállj le a realitások talajára!” , „Ugye tudod, hogy ez nem ilyen egyszerű?” , „Álmodozni szabad…”  – hányszor és hányan hallottunk már ezekhez hasonló megjegyzéseket! Már kisgyermekként lehangoltak minket, hiszen csak vállveregetést és fejsimogatást kaptunk, ha azt mondtuk: megépítjük a világ legnagyobb házát, vagy megmentjük a világ összes árva kutyáját, netalántán teljesítjük családtagjaink összes kívánságát. Nem hittek nekünk és nem hittek bennünk. Sokunkat már gyermekként sem hagyták nagyot álmodni és merészet tervezni, sokunkban már akkor gátak keletkeztek.

Miért nem álmodhatunk nagyot?

A felnőttkorba lépve a helyzet csak rosszabb lett. Érett fejjel már nem nézik el nekünk, ha álmodozni kezdünk, ha nagyszabású célokra biztosként tekintünk. De miért nem? Miért akarják kedvünket szegni, motivációnkat csökkenteni? Miért fáj az álomgyilkosoknak, ha terveket szövünk, ha álmokat gyártunk? Miért kell már a 0. másodpercben kételkedniük és miért kell már a legelején letörniük a szárnyainkat? Nagy dolgok csak nagy ötletekből születhetnek, és én egyáltalán nem érzem bűnnek, ha valaki mer hatalmasat, vakmerőt kiötleni.

Álmodjunk és hagyjunk másokat is álmodni!

Igenis, el kell hinnünk magunkról, hogy bármire képesek lehetünk, nem építhetünk börtönt magunk, a körülményeink és az álmaink köré! Lehet, hogy ma már nem itt tartana a világ, ha az állandó negatív, lekicsinylő és kételkedő megjegyzések helyett a hitet gerjesztenénk, az elképzelést támogatnánk, az ötletgazdát motiválnánk. Az álomgyilkosok kora ideje, hogy lejárjon végre! Fogadjuk meg, hogy mától végre mi is elhisszük, hogy bármi lehetséges, és másokban is kizárólag ezt az egy felfogást próbáljuk majd erősíteni!